Egy ismeretlen hívás mindent megváltoztatott – Egy budapesti nő vallomása családról, titkokról és megbocsátásról
– Üljön le, kérem. – A hang a telefonban nyugodt volt, mégis valami dermesztő határozottság áradt belőle. A szívem azonnal hevesen dobogni kezdett, mintha előre éreztem volna, hogy most valami visszafordíthatatlan történik. A konyhaasztalnál álltam, kezemben a kávéscsésze remegett. – Ki beszél? – kérdeztem, de csak egy rövid sóhaj volt a válasz. – Kérem, hallgasson végig. Ez fontos.
A nevemet mondta. Pontosan tudta, ki vagyok. És azt is tudta, hogy a húgom, Eszter eltűnt. Aznap reggel még üzent nekem Messengeren, hogy találkozzunk a Margitszigeten, de nem jelent meg. Azt hittem, csak elfelejtette vagy közbejött valami – ahogy mindig. De most, ebben a pillanatban, minden megváltozott.
– Eszter bajban van – mondta a hang. – De nem úgy, ahogy gondolja. És ön az egyetlen, aki segíthet neki.
A világ megállt körülöttem. Az ablakon túl a budapesti reggel zajai tompán szűrődtek be: villamos csilingelése, autók dudálása, egy kutya ugatása. De én csak ültem ott, bénultan, és próbáltam felfogni a hallottakat.
– Mit akar tőlem? – suttogtam.
– Hívja fel az édesanyját. Mondja el neki az igazat.
A vonal megszakadt. Ott maradtam egyedül a konyhában, a telefonommal a kezemben és egy olyan titokkal, amit egész életemben próbáltam elfelejteni.
Eszter és én mindig is különböztünk egymástól. Ő volt a család fekete báránya: lázadó, makacs, mindig bajba keveredett. Én voltam a jó kislány: kitűnő tanuló, rendes munkahelyen dolgozó könyvelő, aki sosem okozott gondot. Anyánk mindig engem állított példaként Eszter elé – és ezzel csak még jobban elmélyítette köztünk a szakadékot.
Gyerekkorunkban sokszor hallottam anyánkat kiabálni Eszterrel: – Miért nem tudsz olyan lenni, mint Anna? Miért kell mindig mindent tönkretenned? – Eszter ilyenkor csak összeszorította a száját, és eltűnt napokra valahol Pesten. Én pedig csendben sírtam esténként a szobámban, mert tudtam, hogy az én „tökéletességem” csak olaj volt a tűzre.
Most pedig itt ültem harmincöt évesen egy budai panelban, és azon gondolkodtam: vajon mit jelent az igazság? Melyik igazságot kellene elmondanom anyának? Hogy Eszter évekkel ezelőtt belekeveredett valamibe, amiből sosem tudott kimászni? Hogy én tudtam róla, de sosem szóltam senkinek?
A telefonom újra megcsörrent. Most már anyám neve villogott rajta.
– Anna? – szólt bele rekedten. – Hallottad? Eszter eltűnt…
– Tudom – mondtam halkan. – Valaki most hívott… Azt mondta…
– Mit mondott? – Anyám hangja remegett.
– Hogy csak én segíthetek neki. És hogy mondjam el neked az igazat.
Csend lett. Olyan csend, amiben hallani lehetett a múlt összes kimondatlan szavát.
– Anna… mit titkolsz előlem? – kérdezte végül anyám.
Lehunytam a szemem. Előjöttek az emlékek: Eszter tizennyolc évesen sírva állt előttem egy éjszaka, amikor azt hitte, mindenki alszik. Elmondta, hogy tartozik valakinek pénzzel – sok pénzzel –, mert belement valamibe, amibe nem kellett volna. Én adtam neki mindent, amit félretettem az egyetemi ösztöndíjamból. Megígérte, hogy soha többé nem keveredik ilyesmibe.
De nem tartotta be.
Most pedig lehet, hogy emiatt veszélyben van az élete.
– Anya… Eszternek gondjai voltak… régóta… Én tudtam róla… Próbáltam segíteni neki…
Anyám zokogni kezdett a vonal másik végén.
– Miért nem szóltál nekem? Miért kellett mindent egyedül cipelned?
– Mert féltettem őt… és téged is… Nem akartam újabb veszekedést…
A beszélgetésünk után órákig ültem mozdulatlanul. Próbáltam felidézni minden apró részletet Eszter életéből: hol dolgozott mostanában? Kivel találkozott? Volt-e valami furcsa az utóbbi időben?
Végül úgy döntöttem: elmegyek ahhoz a régi albérlethez Újlipótvárosban, ahol Eszter néha megszállt. Az ajtó előtt egy idegen férfi állt – magas, borostás arcú.
– Anna vagyok… Eszter nővére… – mondtam bizonytalanul.
A férfi bólintott.
– Zoltán vagyok. Eszter barátja… vagyis… próbáltam segíteni neki.
– Tudja, hol van most?
Zoltán megrázta a fejét.
– Tegnap este még itt volt. Nagyon ideges volt… Azt mondta, valaki zsarolja…
A gyomrom összeszorult. Zsarolás… pénz… titkok… Mindig ugyanaz a körforgás.
– Segítenie kell megtalálni őt! – kérleltem Zoltánt.
Aznap este együtt jártuk végig Eszter kedvenc helyeit: egy kis romkocsmát a Kazinczy utcában, egy parkot a Gellért-hegyen, végül visszatértünk az albérlethez. Sehol semmi nyom.
Késő este kaptam egy üzenetet Messengeren: „Ne keressetek! Jól vagyok. Sajnálom.” Ez volt minden.
Anyám egész éjjel sírt. Zoltán csendben ült mellettem a konyhában.
– Sosem tudtam igazán segíteni neki – mondta halkan. – Mindig csak menekült valami elől… talán önmagától is.
Másnap reggel Eszter hazajött. Kimerült volt és megtört.
– Bocsássatok meg… Nem akartam senkinek fájdalmat okozni… Csak annyira féltem mindentől…
Anyám átölelte őt. Életemben először láttam így sírni mindkettőjüket.
Azóta sok minden megváltozott köztünk. Már nem próbálunk tökéletesnek látszani egymás előtt. Megtanultunk beszélni arról is, ami fáj.
Néha még most is felriadok éjszakánként arra gondolva: mi lett volna, ha nem veszem fel azt az ismeretlen hívást? Vajon hány családban vannak még ilyen kimondatlan titkok? És vajon tényleg jobb néha hallgatni – vagy inkább szembe kell néznünk az igazsággal?