A férjem, a zsugori: Egy válás küszöbén állva Budapesten
– Eszter, már megint mennyit költöttél a boltban? – Gábor hangja élesen hasít át a konyhán, miközben én remegő kézzel pakolom ki a szatyrokat. A tej, kenyér, egy kis sajt – semmi luxus, mégis úgy érzem magam, mintha bűnt követtem volna el.
– Csak a legszükségesebbeket vettem, Gábor – próbálom halkan, de határozottan mondani.
– Mindig ezt mondod! – csattan fel. – De a hónap végén megint nem marad semmi! Tudod, mennyit dolgozom ezért a pénzért?
A szívem összeszorul. Tíz éve vagyunk házasok, és azóta minden hónapban ugyanaz a lemez. Gábor mindig is takarékos volt, de az utóbbi években már szinte mindenen spórol: a fűtésen, az élelmen, még a közös programokon is. A barátnőim irigykedve néznek rám: „Neked legalább van férjed, aki hazahozza a fizetést!” – mondják. De ők nem látják azt az ürességet, ami esténként közénk telepszik.
A legrosszabb az egészben, hogy már magam is kételkedem: vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat akarok? Túl sokat várok el? Egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy álmodozom egy másik életről – egy olyanról, ahol nem kell minden fillérért könyörögnöm, ahol nem érzem magam bűnösnek csak azért, mert szeretnék egy új ruhát vagy egy kávét a barátnőimmel.
Egyik este, amikor Gábor már alszik, leülök a nappaliban és előveszem a régi naplómat. Belelapozok: „Ma Gábor virágot hozott nekem.” „Ma együtt sétáltunk a Margitszigeten.” Hol tűnt el az a férfi? Hol tűntem el én?
Másnap reggel anyám hív. – Kislányom, minden rendben van? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.
– Minden rendben, csak sok a munka – hazudom automatikusan. Nem akarom terhelni őt is a gondjaimmal. De anyám nem hagyja annyiban.
– Eszter, ne feledd: az élet túl rövid ahhoz, hogy boldogtalan legyél.
A szavai egész nap visszhangzanak bennem. A munkahelyemen is alig tudok koncentrálni. A kolléganőm, Zsuzsa odasúgja: – Mi baj van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki máshol jár fejben.
– Csak fáradt vagyok – ismétlem újra.
De este, amikor Gábor megint szóvá teszi, hogy miért ég még mindig a villany a fürdőben („Ez is pénzbe kerül!”), elszakad bennem valami.
– Nem bírom tovább! – kiáltom el magam. – Nem akarok minden nap könyörögni azért, hogy emberhez méltó életet élhessek!
Gábor döbbenten néz rám. Talán most először látja rajtam az igazi kétségbeesést.
– Mi bajod van? Más nők örülnének, ha ilyen férjük lenne! Nem iszom, nem járok el, mindent hazaadok!
– De közben semmit sem adsz! – zokogom. – Se szeretetet, se figyelmet… csak azt számolod, mennyit költök! Mikor voltunk utoljára együtt valahol? Mikor kérdezted meg utoljára, hogy hogy érzem magam?
Csend lesz. Gábor csak áll ott némán. Én pedig érzem: most jött el az idő, hogy döntenem kell.
Aznap éjjel nem alszom. Forgolódom az ágyban. Vajon tényleg el kell válnom? Mi lesz velem egyedül? Hogy fogom eltartani magam? De aztán eszembe jutnak anyám szavai… és az is, hogy mennyire elveszítettem önmagam ebben a házasságban.
Reggel felhívom Zsuzsát.
– Zsuzsa… szerinted bátor dolog lenne kilépni ebből?
– Eszter… te mindig mindenkinek segítettél. Most magadon kell segítened. Egy életünk van!
A hangja erőt ad. Délután leülök Gáborral beszélgetni.
– Gábor… én nem akarok így élni tovább. Szeretlek, de nem bírom ezt a folyamatos szorongást és nélkülözést. Szükségem van szabadságra… és boldogságra.
Gábor először csak hallgat. Aztán halkan megszólal:
– Azt hittem, mindent jól csinálok…
– Lehet, hogy neked ez így jó… de nekem már nem elég.
A könnyeim potyognak, de érzem: most először vagyok őszinte magammal és vele is.
Most itt ülök a konyhaasztalnál egy csésze kávéval. A jövőm bizonytalanabb, mint valaha – de először érzem azt is: talán van remény egy boldogabb életre.
Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan mernek lépni? És vajon tényleg önzés kiállni végre magunkért?