Amikor apa elment: Az éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Miért nem jössz vissza? – kiáltottam utána az ajtóból, de apám már nem fordult vissza. A sötét lépcsőházban csak a léptei visszhangoztak, aztán csend lett. Anyám a konyhaasztalnál ült, arcát a kezébe temette, és úgy sírt, ahogy még soha nem láttam. Húgom, Dóri, a szobájába menekült, becsapta maga mögött az ajtót. Én ott álltam a folyosón, mezítláb, pizsamában, és nem értettem semmit.

Aznap este minden megváltozott. Addig azt hittem, a családunk törhetetlen. Persze voltak veszekedések – anyám néha túl sokat dolgozott a könyvelői irodában, apám pedig gyakran későn jött haza a műszakból a gyárból –, de mindig kibékültek. Legalábbis azt hittem. De azon az estén valami végleg eltört.

– Anya, visszajön? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom, Lilla – suttogta anyám, és a hangja úgy remegett, mint a gyertyaláng huzatban.

Az éjszaka végtelennek tűnt. A fal túloldalán Dóri halkan sírdogált. Hallottam, ahogy anyám a konyhában ül, néha felzokog. Én csak bámultam a plafont, és próbáltam visszaidézni apám utolsó pillantását. Nem volt benne harag. Inkább valami mély szomorúság.

Másnap reggel mindenki csendben készülődött. Anyám szeme vörös volt, Dóri nem szólt egy szót sem. Az iskolában mindenki nevetett és beszélgetett körülöttem, de én mintha egy másik világban lettem volna. Zsófi, a legjobb barátnőm, aggódva nézett rám.

– Lilla, mi történt? – kérdezte óvatosan.
– Semmi – hazudtam. Mert hogy mondhattam volna el? Hogy mondjam el valakinek, hogy az apám egyik pillanatról a másikra eltűnt?

Otthon anyám próbált erősnek látszani. Főzött, mosott, dolgozott tovább. De esténként néha hallottam, ahogy telefonál valakivel – talán a nagymamával –, és halkan sír. Dóri teljesen bezárkózott. Nem beszélt velem sem. Egyik este bekopogtam hozzá.

– Dóri, beszélgethetnénk?
– Menj ki! – kiáltotta dühösen.

Nem értettem, miért haragszik rám is. Hiszen mindketten ugyanazt veszítettük el. De aztán rájöttem: mindketten máshogy gyászolunk.

Hetek teltek el így. Az iskolában egyre rosszabbul mentek a jegyeim. Egyik nap behívott az osztályfőnököm.

– Lilla, mi van veled? Ez nem te vagy.
– Semmi bajom – mondtam újra.
– Ha beszélni akarsz róla…
De nem akartam beszélni róla. Mert attól csak még valóságosabb lett volna.

Egy este anyám leültetett minket a nappaliban.
– Lányok – kezdte halkan –, tudom, hogy nehéz most mindenkinek. De együtt kell átvészelnünk ezt.
Dóri csak bámult maga elé.
– Miért ment el? – kérdezte végül.
Anyám szeme megtelt könnyel.
– Nem tudom pontosan. De nem miattatok történt.
– Akkor miért érzem úgy? – suttogta Dóri.

Én is ezt éreztem: mintha valamit rosszul csináltam volna. Mintha ha jobb lettem volna, apa marad.

Egyik délután váratlanul csöngettek. Apám állt az ajtóban. Megöregedett pár hét alatt; a haja őszebbnek tűnt.
– Beszélhetnénk? – kérdezte anyámtól.
Anyám bólintott, de nem engedte be. Kint beszélgettek az ajtó előtt. Dóri az ablakból figyelte őket; én csak ültem az ágyamon és remegtem.

Később anyám bejött hozzánk.
– Apa elköltözött egy másik városba – mondta halkan. – De szeretne veletek találkozni néha.
Dóri felpattant:
– Én nem akarom látni! Soha többé!
Én csak bólintottam. Nem tudtam mit érezni: haragot? Szomorúságot? Megkönnyebbülést?

Az idő telt. Anyám egyre fáradtabb lett; két állást vállalt, hogy eltartsanak minket. Dóri még mindig nem beszélt apával; én néha írtam neki egy-egy üzenetet Messenger-en, de sosem tudtam igazán mit mondani.

Egyik este anyám összeesett a konyhában. Kimerült volt; túl sokat dolgozott, túl keveset aludt. A mentők vitték el; én hívtam őket remegő kézzel.
A kórházban ültem mellette; Dóri is ott volt végre mellettem.
– Sajnálom – suttogta halkan.
– Én is – mondtam neki.
Akkor először öleltük meg egymást azóta az este óta.

Anyám lassan jobban lett; hazaengedték pár nap múlva. Aznap este leültünk hárman vacsorázni – először hónapok óta együtt az asztalnál.
– Szeretlek titeket – mondta anyám könnyes szemmel.
Mi is őt.

Azóta sem lett minden tökéletes. Apámmal ritkán beszélünk; Dóri még mindig haragszik rá. De valahogy megtanultunk együtt élni ezzel az új valósággal. Már nem keresem minden nap az okokat; inkább próbálok előre nézni.

Néha mégis elgondolkodom: vajon lehet-e valaha teljes egy család újra azután, hogy egyszer széthullott? Ti mit gondoltok: megbocsátható-e az ilyesmi? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?