Két Tűz Között: Hogyan Harcoltam Anyám Szeretetéért
– Miért nem hívod fel végre anyádat? – kérdezte Gábor, miközben a konyhaasztalnál ült, és a reggeli kávéját kavargatta. A hangjában ott bujkált az a türelmetlen aggodalom, amit már hetek óta éreztem rajta.
Nem válaszoltam azonnal. A tekintetem a gőzölgő bögrére szegeződött, mintha abban keresném a választ. Három hónapja nem beszéltem anyámmal. Három hónapja minden nap úgy telt el, hogy a telefonom kijelzőjén ott villogott a neve, de sosem vettem fel.
Az utolsó beszélgetésünk viharos volt. Anyám, Ilona, mindig is erős akaratú asszony volt, aki sosem félt kimondani a véleményét. Aznap este is, amikor náluk vacsoráztunk, minden a szokásos mederben folyt – egészen addig, amíg szóba nem került az új munkahelyem.
– Nem gondolod, hogy túl sokat dolgozol? – kérdezte élesen. – A gyerekeknek is szükségük van rád.
– Anya, ezt már megbeszéltük – sóhajtottam. – Gábor is segít, és én szeretem a munkámat.
– Az anyaság nem olyan dolog, amit félvállról lehet venni! – csattant fel. – Én is feladtam mindent érted és a testvéredért!
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Úgy éreztem, sosem vagyok elég jó neki. Mindig csak azt látja, amit rosszul csinálok. Aznap este összevesztünk. Olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amiket azóta is bánok.
Azóta csend van köztünk. A húgom, Zsófi próbált közvetíteni, de mindketten makacsok vagyunk. Gábor szerint túl büszke vagyok. Szerinte egy anya-lánya kapcsolat nem érhet véget egy veszekedés miatt.
De én minden este magamban újrajátszom azt a vacsorát. Hallom anyám hangját, ahogy számonkér, ahogy bírál. És érzem azt a régi fájdalmat: hogy sosem vagyok elég jó.
A gyerekeim közben mit sem sejtenek erről az egészről. Dorka néha megkérdezi: – Mikor megyünk megint nagyihoz? – Ilyenkor csak annyit mondok: – Majd hamarosan.
De mikor lesz az a hamarosan? Vajon képes vagyok-e félretenni a büszkeségemet? Vagy örökre elveszítem az anyámat?
Egyik este Zsófi felhívott.
– Nóri, kérlek… Anyu nagyon rosszul van mostanában. Folyton sír miattad. Nem lehetne… legalább egy üzenetet küldeni neki?
A hangja remegett. Tudtam, hogy igaza van. De valami mégis visszatartott.
– Nem tudom, Zsófi… Annyira fáj még mindig.
– De hát ő az anyánk! – tört ki belőle.
Letettem a telefont, és sírva fakadtam. Gábor átölelt.
– Néha el kell engedni a sérelmeket – suttogta.
Másnap reggel Dorka rajzolt egy képet: ő és a nagymamája kézen fogva állnak egy virágos réten.
– Ezt majd odaadom nagyinak! – mondta büszkén.
A kép láttán összeszorult a szívem. Talán tényleg én vagyok az akadálya annak, hogy újra család lehessünk.
Aznap este leültem írni egy üzenetet anyámnak:
„Anya! Sokat gondolok rád. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Hiányzol nekem és a gyerekeknek is.”
Sokáig bámultam a kijelzőt, mielőtt elküldtem volna.
Válasz nem jött azonnal. Napok teltek el csendben. Már kezdtem azt hinni, hogy anyám sem akar békülni.
Aztán egy péntek délután csörgött a telefonom. Anyám neve villogott rajta.
– Szia kicsim… – szólt bele halkan. – Örülök, hogy írtál.
A hangja megtört volt, mégis ott volt benne az a régi melegség.
– Anya… sajnálom… – kezdtem el sírva.
– Én is sajnálom – mondta ő is könnyek között. – Mindketten hibáztunk.
Hosszú percekig csak sírtunk mindketten. Aztán elkezdtünk beszélgetni – először óvatosan, majd egyre felszabadultabban.
Azóta lassan újraépítjük a kapcsolatunkat. Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Vannak még nehéz pillanatok, de már tudunk beszélni róluk.
Most már tudom: néha el kell engedni a büszkeséget ahhoz, hogy megtartsuk azt, ami igazán fontos.
De vajon hányan vagyunk még így Magyarországon? Hány családot választ szét a kimondatlan szó vagy egy régi sérelem? Ti mit tennétek a helyemben?