Az ismeretlen ölelésű nagymama – Egy családi seb története

– Miért nem szeretsz engem, mama? – kérdeztem hatévesen, miközben a konyhaasztal sarkán ültem, lábammal a linóleumot rugdosva. A nagymamám, Ilonka néni, épp a palacsintát forgatta, de rám se nézett. Csak annyit mondott: – Ne beszélj butaságokat, Zsuzsika! Egyformán szeretlek mindenkit.

De én tudtam, hogy ez nem igaz. A nővérem, Éva mindig kapott egy puszit a homlokára, amikor megérkeztünk hozzájuk Újpestre. Nekem csak egy biccentés jutott. Ha Éva elesett az udvaron, Ilonka néni azonnal rohant, hogy letörölje a térdéről a koszt. Ha én sírtam, azt mondta: – Ne hisztizz! Nagy lány vagy már.

Ez a különbség évekig marta a lelkemet. Anyám, Magdi gyakran próbált békíteni: – Tudod, Zsuzsi, a mama már csak ilyen. Régen is kemény volt. De én láttam rajta, hogy őt is bántja. Apám, Laci inkább hallgatott. Ő volt Ilonka néni kedvence – az egyetlen fia –, de sosem beszélt arról, miért ilyen rideg a saját unokájával.

A családi ebédek mindig feszültek voltak. Egy vasárnap délben, amikor már tizenhárom éves voltam, Éva megint dicséretet kapott: – Milyen szép lettél, kislányom! – mondta Ilonka néni. Én csak ültem csendben, és próbáltam elrejteni a könnyemet a húsleves gőze mögött.

Aztán egyszer kiborultam:
– Mama, én is itt vagyok! Miért nem mondod nekem soha, hogy szép vagyok?
Ilonka néni csak legyintett:
– Te mindig mindent túl komolyan veszel.

Éva zavartan nézett rám. Otthon aztán összevesztünk:
– Miért kell mindig mindent elrontanod? – csattant fel.
– Mert neked minden könnyen megy! Neked mindent megadnak! – vágtam vissza.
– Ez nem igaz! – sírta el magát Éva.

Anyám próbált közvetíteni:
– Lányok, kérlek…
De apám csak felállt az asztaltól és kiment cigizni az erkélyre.

Az évek teltek. Középiskolás lettem, majd egyetemista. Egyre ritkábban jártam nagymamához. Mindig találtam kifogást: tanulok, dolgozom, nincs időm. De valójában féltem az újabb csalódástól.

Aztán jött a fordulat: Éva férjhez ment, és megszületett az első dédunoka. Ilonka néni teljesen kivirult. Minden hétvégén sütött-főzött nekik, fényképeket posztolt a Facebookra: „Az én drága kis unokám!” Én ekkor már vidéken éltem egy albérletben, ritkán jártam haza.

Egy karácsonykor mégis összegyűlt a család. A fa alatt ültem csendben, amikor Ilonka néni odajött hozzám:
– Zsuzsika, segítenél behozni a bejglit?
Meglepődtem. Talán most végre beszélgethetünk? A konyhában azonban csak annyit mondott:
– Ne ejtsd le! Ez Évának készült.

Akkor valami végleg eltört bennem.

Az ünnepek után felhívtam anyámat:
– Nem bírom tovább ezt a különbségtételt! Miért nem vagyok elég jó?
Anyám halkan sóhajtott:
– Tudod, amikor én voltam gyerek, a mama engem is mindig összehasonlított a nővéremmel. Sosem tudtam megfelelni neki. Talán ő sem kapott elég szeretetet otthon…

Ez volt az első alkalom, hogy rájöttem: talán nem is rólam szól ez az egész.

Pár évvel később Ilonka néni beteg lett. Kórházba került. Anyám kérte:
– Menj be hozzá legalább egyszer!
Sokáig hezitáltam. Végül bementem hozzá egy csokor nárcisszal.
Ő fáradtan mosolygott rám:
– Jaj, Zsuzsika… Hogy megnőttél!
Leültem mellé az ágyra.
– Mama… – kezdtem halkan –, miért nem szerettél engem úgy, mint Évát?
Először csak hallgatott. Aztán könnyek jelentek meg a szemében:
– Nem tudom… Talán mert te annyira apádra hasonlítasz… És apádat mindig féltem elveszíteni… Butaság, tudom…

Ott ültem mellette és először éreztem együttérzést iránta. Talán ő is sérült volt belül.

Ilonka néni pár hónappal később meghalt. A temetésen Éva zokogott mellettem. Én csak álltam némán és arra gondoltam: vajon lehet-e megbocsátani valakinek azért, amit sosem kapott meg tőle az ember?

Most már felnőttként próbálom másképp látni ezt az egészet. Saját gyerekeimnek minden nap elmondom: szeretlek titeket egyformán. De néha még mindig érzem azt az ürességet belül.

Ti mit gondoltok? Lehet-e begyógyítani egy ilyen régi sebet? Meg lehet bocsátani annak, aki sosem adott esélyt az ölelésre?