Egy Váratlan Szombat: Hogyan Változtatta Meg Egy Látogatás Az Életemet

– Miért most jössz? – kérdeztem rekedten, miközben Tamás ott állt az ajtóban, kezében egy kopott hátizsákkal. Az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák. Már hónapok óta nem láttam, és azt hittem, ezen a szombaton is csak a csend lesz a társam.

– Apa, beszélnünk kell – mondta halkan, de határozottan. A hangjában ott vibrált valami, amitől összeszorult a gyomrom. Féltem attól, amit mondani akar. Féltem attól, hogy újra felszakadnak azok a sebek, amiket évek óta próbáltam eltemetni magamban.

Beengedtem. A lakásban fojtott volt a levegő, mintha minden kimondatlan szó ott lebegett volna közöttünk. Leültünk az asztalhoz, ahol anyád régen mindig friss pogácsát tett elénk. Most csak egy üres csésze állt ott, benne a tegnapi kávé maradékával.

– Mi történt veled? – kérdeztem végül, de Tamás csak a kezét tördelte.

– Nem velem van baj, hanem velünk – felelte. – Apa, én nem tudok így tovább élni. Nem tudom úgy csinálni, mintha minden rendben lenne közöttünk.

A szívem kihagyott egy ütemet. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még kicsi volt, és minden este mesét kért tőlem. Aztán jött a válás, a veszekedések, az üres hétvégék. Azóta csak ritkán találkoztunk. Mindig volt valami kifogásom: munka, fáradtság, vagy egyszerűen csak nem akartam szembenézni vele – vagy magammal.

– Tudom, hogy hibáztam – mondtam végül. – De én is csak ember vagyok.

Tamás felnézett rám. A szemében könnyek csillogtak.

– Miért nem harcoltál értünk? Miért hagytad, hogy anyával mindent elrontsunk?

A kérdése úgy vágott belém, mint egy kés. Hányszor tettem már fel magamnak ugyanezt? Hányszor gondoltam arra, hogy másképp kellett volna csinálnom mindent? De mindig csak sodródtam az árral, hagytam, hogy a harag és a büszkeség vezessen.

– Nem tudtam hogyan – suttogtam. – Féltem attól, hogy elveszítelek titeket. És végül mégis elveszítettelek.

Tamás ekkor felállt és az ablakhoz lépett. A kinti utcán gyerekek játszottak labdával; nevetésük visszhangzott a panelházak között.

– Szeretném újrakezdeni – mondta halkan. – De nem tudom, hogyan bocsássak meg neked.

A csend szinte fojtogató volt. Éreztem, ahogy a múlt súlya rám nehezedik. Eszembe jutott apám is: mennyire rideg volt velem gyerekkoromban. Talán én is csak azt adtam tovább, amit tőle kaptam.

– Talán együtt kellene megtanulnunk – mondtam végül. – Nem tudom visszacsinálni a múltat. De szeretném, ha lenne még esélyünk.

Tamás lassan bólintott. Leült mellém és hosszú percekig csak ültünk egymás mellett némán. Aztán megszólalt:

– Anyával is beszéltem. Ő sem boldog. Azt mondta, te is hiányzol neki…

Ez meglepett. Évek óta nem beszéltem Évával normálisan. Mindig csak a kötelező körök: gyereknevelés, pénzügyek, semmi több.

– Mit akarsz most tenni? – kérdeztem Tamástól.

– Nem tudom pontosan – felelte –, de szeretném, ha legalább megpróbálnánk rendbe hozni azt, ami még menthető.

Aznap este Tamás nálam maradt. Főztem neki egy adag paprikás krumplit – ahogy régen szerette –, és órákon át beszélgettünk. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán van remény.

Másnap reggel Éva is megjelent nálam. Zavartan állt az ajtóban; láttam rajta, hogy ő is küzd az érzéseivel.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leültünk hárman az asztalhoz. Először mindenki csak kerülte a másik tekintetét. Aztán Tamás megtörte a csendet:

– Nem akarom többé azt érezni, hogy két világ között vagyok…

Éva sírni kezdett. Én is alig bírtam visszatartani a könnyeimet.

– Sajnálom – mondtam neki –, hogy nem voltam jobb férj és apa.

Éva csak annyit mondott:

– Mind hibáztunk… De talán még nem késő.

Azóta eltelt néhány hét. Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Vannak viták, vannak nehéz pillanatok. De legalább már beszélünk egymással. Tamással újra elkezdtünk focizni hétvégente a közeli parkban; Évával néha együtt főzünk vasárnaponként.

Sokszor gondolkodom azon: mi lett volna, ha hamarabb lépünk? Ha nem hagyjuk, hogy a büszkeség és a sértettség elválasszon minket egymástól?

Vajon hány család él így Magyarországon? Hányan várnak arra hiába, hogy valaki végre kimondja: sajnálom? Vajon tényleg sosem késő újrakezdeni?