Bocsáss meg, Anna – Egy magyar család titkai és könnyei
– Anna, kérlek… – anyósom hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk, a vasárnapi húsleves illata már rég elveszett a feszültségben. A kanál a kezemben megállt a levegőben. A fiam, Marci, csendben játszott a sarokban, mintha érezné, hogy most valami fontos történik.
– Mit akarsz mondani, Klára néni? – kérdeztem halkan, de a hangomban ott volt az évek óta gyűlő keserűség. A férjem, Gábor, csak a tányérját bámulta, mintha a levesben keresné a válaszokat.
Klára néni szeme megtelt könnyel. – Bocsáss meg nekem, Anna. Isten látja lelkemet, már megbűnhődtem…
A szívem összeszorult. Hányszor próbáltam már beilleszkedni ebbe a családba? Hányszor éreztem magam kívülállónak, amikor Klára néni minden mozdulatomat kritizálta? „A főzelék túl sós”, „Marci túl vékony”, „Gábor nem ilyen nőhöz szokott” – ezek voltak a mindennapjaim. De most valami más volt a levegőben.
– Miért most mondod ezt? – kérdeztem. – Miért most, amikor már mindent elvesztettem?
Klára néni sírva nézett rám. – Mert most látom csak, mennyi kárt okoztam…
Gábor végre felnézett. – Anya, elég volt! Mondd el neki az igazat!
A levegő megfagyott. Marci abbahagyta a játékot és rám nézett. Éreztem, ahogy a múlt összes árnya rám nehezedik.
Klára néni remegő kézzel törölte meg a szemét. – Amikor Gábor elhozott téged először, azt hittem, elveszem tőle. Azt hittem, nem vagy elég jó neki…
– Soha nem adtál esélyt – suttogtam.
– Nem – bólintott. – És amikor megtudtam, hogy terhes vagy Marcival… azt mondtam Gábornak, hogy biztos nem ő az apa.
A világ megállt körülöttem. Gábor arca eltorzult a fájdalomtól.
– Ezért voltál velem olyan rideg? Ezért nem jöttél be hozzám a kórházba sem? – kérdeztem.
Klára néni csak bólintott. – Azt akartam, hogy elmenj. Hogy Gábor visszatérjen hozzám… De amikor megszületett Marci és megláttam benne Gábort… akkor már késő volt. Addigra már mindent elrontottam.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Az évek megaláztatásai, a soha ki nem mondott vádak, a rideg tekintetek mind egyszerre zúdultak rám.
– És te? – fordultam Gáborhoz. – Te tudtad?
Gábor lehajtotta a fejét. – Sejtettem… De anyám mindig azt mondta, hogy majd elmúlik. Hogy csak idő kell.
Felálltam az asztaltól. A szék nyikorgása betöltötte a csendet.
– Anna… – szólt utánam Klára néni.
Megfordultam. – Tudod, mennyit szenvedtem? Hányszor sírtam elalvás előtt? Hányszor gondoltam arra, hogy jobb lenne mindenkinek nélkülem?
Klára néni zokogott. – Bocsáss meg nekem! Isten büntetése már utolért: elvesztettem a fiam bizalmát és az unokám szeretetét is…
Marci odaszaladt hozzám és átölelt. – Anya, ne sírj! – suttogta.
A szívem majd megszakadt. Olyan sokszor próbáltam megfelelni ennek a családnak, de mindig kevés voltam.
Gábor lassan felállt és mellém lépett. – Sajnálom, Anna. Nem védtelek meg eléggé.
Néztem őket: egy asszonyt, aki egész életében félt attól, hogy elveszíti a fiát; egy férfit, aki nem tudott kiállni mellettem; és egy kisfiút, aki semmiről sem tehetett.
– Lehet erre egyáltalán megbocsátani? – kérdeztem halkan.
Klára néni csak sírt tovább.
Aznap este Marci mellett ültem az ágyon és simogattam a haját. Gábor csendben pakolta el a vacsora maradékát. A házban még mindig ott lebegett a kimondott igazság súlya.
Másnap reggel Klára néni egy csokor orgonával állt az ajtóban. – Anna… kérlek…
Nem tudtam mit mondani. Csak néztem rá: egy megtört asszonyra, aki egész életében harcolt valami ellen, amit sosem veszített volna el igazán.
Azóta is minden nap felteszem magamnak a kérdést: lehet-e igazán megbocsátani annak, aki éveken át tönkretette az életedet? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet feledni?