Huszonhét év után – Egy magyar asszony vallomása az elhagyásról

– Elmegyek, Zsuzsa. – A hangja olyan hideg volt, mint a januári reggelek, amikor a Duna felett köd ül, és még a madarak is hallgatnak. 7:15 volt, épp csak felébredtem, a kávé illata még nem töltötte be a lakást. Ott állt a férjem, Gábor, a bejárati ajtóban, kabátban, kezében a régi barna bőrönddel, amit még az első közös nyaralásunkra vettünk. Az arca merev volt, mintha hetek óta gyakorolta volna ezt a pillanatot a tükör előtt.

– Hova mész ilyen korán? – kérdeztem álmosan, de már éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem nézett rám. A cipőjét bámulta.

– Elköltözöm. – A szó úgy csattant, mint egy pofon. – Most? Miért? – dadogtam, de ő csak vállat vont.

– Nem akarok erről beszélni. Már mindent megbeszéltem magamban. – Aztán halkan hozzátette: – Éva vár kint az autóban.

Éva. A név úgy hasított belém, mintha jeges vizet öntöttek volna rám. Évát húsz éve ismertem. Együtt dolgoztunk a könyvtárban, együtt nevettünk a gyerekek első szavaira, együtt sírtunk, amikor meghalt az anyám. És most ő… ő várja Gábort az autóban.

A bőrönd zárja kattant, Gábor kilépett az ajtón. Ott maradtam pizsamában, mezítláb a hideg parkettán, és csak néztem utána. Az ablakhoz rohantam, láttam, ahogy beszáll Éva mellé. Nem nézett vissza.

A következő napokban minden mozdulat fájt. A reggeli kávé két csészével készült, de csak én ittam meg az egyiket. A fürdőszobában Gábor borotvája ott maradt a polcon – talán elfelejtette elvinni, vagy csak nem akarta végleg lezárni. A lányom, Dóri felhívott: – Anya, mi történt? Apa nem veszi fel a telefont! – Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam.

A család széthullott. Anyósom engem hibáztatott: – Biztos nem figyeltél rá eléggé! Egy férfi nem megy el csak úgy! – mondta a telefonban olyan hangon, amitől összeszorult a gyomrom. Dóri dühös lett: – Hogy tehette ezt veled? És Éva… hát nem voltatok barátnők?

A munkahelyemen mindenki tudta. A könyvtárban suttogtak mögöttem: – Szegény Zsuzsa… – hallottam fél füllel. Éva szabadságot vett ki, de mindenki tudta, hogy Gáborral van.

Az első hét után már nem bírtam tovább otthon ülni. Elmentem sétálni a Margitszigetre. Néztem a futókat, a szerelmes párokat, és úgy éreztem, mintha egy másik világban lennék. Egy padon ülve elővettem a telefonomat, és írtam Gábornak: „Miért? Miért így?” Nem válaszolt.

Az este csendje volt a legrosszabb. A lakás túl nagy lett hirtelen. Minden sarokban emlékek: közös karácsonyok, veszekedések és kibékülések, Dóri első lépései… Most mindez csak engem nyomasztott.

Egy este Dóri átjött hozzám.
– Anya, nem maradhatsz így! – mondta határozottan. – Gyerünk ki valahova! Menjünk moziba vagy csak sétáljunk egyet! – De én csak ültem a kanapén.
– Nem értem… Huszonhét év után… Miért most? Miért Éva? – kérdeztem magamtól hangosan.
Dóri leült mellém és átölelt.
– Apa hibázott. De te nem vagy hibás! – suttogta.

Az idő telt. Gábor néha felhívott Dórit, de engem elkerült. Egy nap azonban váratlanul megjelent nálam.
– Zsuzsa… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.
– Minek? Már mindent elmondtál azzal, hogy elmentél! – vágtam vissza dühösen.
– Sajnálom… Tudom, hogy fájdalmat okoztam… De Évával boldog vagyok… – mondta lehajtott fejjel.
– És én? És Dóri? Az nem számít? Huszonhét év… csak úgy kidobtad?
– Nem tudtam másképp csinálni… Elfáradtam ebben az életben…

Nem tudtam sírni sem. Csak néztem rá idegenként. Az az ember állt előttem, akivel leéltem az életem nagy részét – és most mégis idegen volt.

A válás gyorsan ment. A lakást eladtuk, feleztük a pénzt. Dóri velem maradt egy ideig, aztán ő is továbblépett: új munkahelyet talált Budán, albérletbe költözött.

Évek teltek el. Megtanultam egyedül élni. Először féltem mindentől: az üres estétől, az ünnepektől nélküle, attól, hogy soha többé nem leszek fontos senkinek. De lassan rájöttem: van élet utána is. Új barátokat szereztem a könyvtárban, elkezdtem festeni esténként. Néha még mindig eszembe jut Éva arca – vajon ő is bűntudatot érez?

Most itt ülök egyedül a régi lakásban – már csak bérlemény –, és azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha újra bízni valakiben? Meg lehet-e bocsátani ekkora árulást? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki ennyire megbántott minket?