Amikor végre kimondtam: Elég volt! – Hogyan álltam ki a fiam mellett a menyem szüleivel szemben
– Elég volt! – kiáltottam, miközben a kezem remegett az asztal szélén. A nappali csendjét csak a falióra kattogása törte meg, és mindenki rám meredt. Ott ült a fiam, Gergő, lehajtott fejjel, mellette a felesége, Dóri, akinek az arca sápadt volt a feszültségtől. Velem szemben Dóri szülei, Ilona és László, akik mindig is úgy viselkedtek, mintha a fiunk csak egy szükséges rossz lenne az életükben.
Az egész egy vasárnapi ebéden robbant ki, amikor Ilona megint elkezdte sorolni, hogy Gergőnek mit kellene másképp csinálnia: „Egy rendes férfi nem hagyja, hogy a felesége dolgozzon! Miért nem keresel jobban? Miért nem veszel végre egy rendes autót?” László csak morgott hozzá: „Az én időmben már házunk volt, nem albérletben nyomorogtunk.”
Gergő szeme megtelt könnyel, de nem szólt semmit. Évek óta ezt csinálja: hallgat, tűr, és próbál megfelelni. Én pedig némán néztem végig, ahogy a fiam önbizalma napról napra fogyatkozik. Eleinte azt hittem, majd elmúlik, majd megerősödik – de csak egyre rosszabb lett.
Aznap azonban valami eltört bennem. Nem bírtam tovább nézni, ahogy a fiamat megalázzák a saját otthonában. – Elég volt! – mondtam újra, most már halkabban, de annál határozottabban. – Nem fogom tovább tűrni, hogy így beszéljenek vele. Gergő mindent megtesz Dóriért és a családjáért. Ha nem tudják ezt értékelni, inkább ne is jöjjenek többet!
Ilona felháborodva felpattant. – Hogy beszélsz te velünk? Mi csak jót akarunk a lányunknak! – kiabálta.
– Akkor talán először kérdezzék meg Dórit, hogy boldog-e! – vágtam vissza. Dóri ekkor sírva fakadt, és kiszaladt a konyhába. Gergő utána akart menni, de László ráförmedt: – Maradj csak itt! Még mindig nem nőttél fel!
A levegő szinte vibrált a feszültségtől. Éreztem, hogy most minden eldőlhet: vagy végre kiállok a fiam mellett, vagy örökre elveszítem őt. Odaléptem hozzá, megszorítottam a kezét. – Gergő, ne hagyd magad! Nem vagy kevesebb senkinél. Mindig is büszke voltam rád.
Gergő rám nézett, és először láttam benne valami halvány reményt. De Ilona nem hagyta annyiban: – Ha így gondolkodtok, akkor Dóri többet nem jön ide! – mondta dühösen.
Aznap este mindenki szó nélkül ment haza. Gergő csak annyit mondott: – Anya, köszönöm… de most mindent elrontottál.
Napokig nem beszéltünk. A telefon néma maradt. Dóri sem jelentkezett. A férjem, András csak annyit mondott: – Talán jobb lett volna hallgatni…
De én tudtam: ha most sem állok ki Gergőért, akkor örökre elveszíti önmagát. Gyerekkorában is mindig ő volt az érzékenyebb testvér; ha bántották az iskolában, mindig hozzám bújt. Most is ugyanazt éreztem: anyaként kötelességem megvédeni.
Egy hét múlva Gergő átjött hozzánk. Fáradtnak tűnt, de mintha egy kicsit kiegyensúlyozottabb lenne. Leült mellém a kanapéra.
– Anya… beszéltem Dórival. Ő is érzi, hogy valami nincs rendben. Azt mondta, szeretne elköltözni az albérletből egy másik városba… távolabb a szüleitől.
– És te mit szeretnél? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… Félek attól, hogy ha elvágjuk a kapcsolatot velük, Dóri megbánja majd… De azt is tudom, hogy így nem lehet tovább élni.
Sokáig beszélgettünk aznap este. Elmondtam neki mindent: mennyire fáj látni, ahogy szenved; mennyire büszke vagyok rá; mennyire szeretném, ha végre boldog lenne.
A következő hetekben lassan rendeződtek a dolgok. Dóri szülei egy ideig nem keresték őket. Gergő és Dóri végül úgy döntöttek: új életet kezdenek Győrben. Nehéz volt elengedni őket – de tudtam, hogy ez az egyetlen esélyük.
Most gyakran gondolok vissza arra a napra. Vajon jól tettem? Vajon tényleg segítettem Gergőnek? Vagy csak még jobban összezavartam mindent?
Néha azon kapom magam, hogy újra és újra lejátszom fejben azt a jelenetet: vajon mit mondhattam volna másképp? Vajon tényleg jobb lett volna hallgatni? Vagy néha muszáj kiállni azokért, akiket szeretünk?
Mit gondoltok? Ti mit tettetek volna a helyemben?