„Nem nyugszom, amíg meg nem osztod a lakásodat az öcséddel” – Egy testvérharc története Budapesten

„Nem nyugszom, amíg meg nem osztod a lakásodat az öcséddel.” Ezek voltak nagymamám utolsó szavai, mielőtt végleg elaludt volna a Szent János Kórház fehér csempéi között. Ott ültem mellette, a kezemet szorította, és én csak bólintottam, mert mit is mondhattam volna? Azt hittem, csak a morfium beszél belőle. De amikor két héttel később megkaptam az ügyvédtől a végrendeletet, ott állt feketén-fehéren: „A lakást csak akkor örökölheted, ha befogadod az öcsédet.”

Az öcsém, Gergő, mindig is különc volt. Kamaszkorában egyszerre volt lázadó és érzékeny, de sosem tudta eldönteni, mit akar az élettől. Én már régóta Budapesten éltem, egyedül, a saját szabályaim szerint. A lakásomat – amit még nagymama hagyott rám – úgy rendeztem be, hogy minden sarka rólam szóljon: könyvek a polcokon, kávégép a konyhában, növények az ablakban. És most jön Gergő, aki még harmincévesen is anyánk főztjét sírja vissza, és azt hiszi, hogy a mosógép magától elindul.

Az első este, amikor beköltözött, már éreztem, hogy ebből baj lesz. A nappali közepén állt két hatalmas sporttáskával és egy gitárral. „Szia, Nóri! Remélem, nem baj, ha ide teszem a cuccaimat.” – mondta félmosollyal. „Nem baj” – feleltem feszülten. De már akkor tudtam: minden baj lesz.

Az első hét maga volt a pokol. Gergő hajnalig zenélt a szobájában – vagyis az én dolgozószobámban –, én pedig reggelente kialvatlanul mentem dolgozni az irodába. A fürdőszobában mindig vizes volt a padló, a hűtőben eltűntek a joghurtjaim, és valahogy sosem volt tiszta pohár. Egy este már nem bírtam tovább:

– Gergő! Nem lehetne egy kicsit halkabban játszani? Holnap fontos prezentációm lesz! – szóltam rá ingerülten.
– Bocsi, Nóri, de csak most jön meg az ihlet… – válaszolta vállat vonva.
– Az ihlet nem mentség arra, hogy nem tartod be a szabályokat! Ez az én lakásom! – csattantam fel.
– Most már a miénk… – mondta halkan.

Ez a mondat úgy ütött szíven, mint egy pofon. A miénk. Hirtelen rájöttem: nem csak a lakásról van szó. Hanem arról is, hogy sosem tudtuk igazán megosztani egymással az életünket.

A következő hetekben egyre több régi sérelem került elő. Gergő szemrehányóan emlegette fel, hogy gyerekkorunkban mindig én kaptam meg az új ruhákat, ő csak utánam hordhatta őket. Én pedig azt vágtam a fejéhez, hogy sosem segített anyának a házimunkában. Egyik este annyira összevesztünk, hogy Gergő becsapta maga mögött az ajtót és eltűnt az éjszakában.

Másnap reggel üres volt az ágya. Először dühös voltam – hogy lehet ilyen felelőtlen? –, aztán aggódni kezdtem. Felhívtam anyát:

– Anya, nem tudod, hol van Gergő?
– Nóri, ne haragudj rá… Nehéz neki is. Tudod jól, mennyire kötődött a nagymamához…

Ekkor értettem meg először igazán: nem csak nekem fáj a veszteség. Gergőnek is hiányzik nagyi – talán még jobban is.

Két nap múlva hazajött. Sápadt volt és fáradt.

– Bocsánatot szeretnék kérni – mondta halkan. – Nem akartam mindent tönkretenni.
– Én sem vagyok könnyű eset – ismertem be.

Aznap este leültünk beszélgetni. Először csak csendben ültünk egymás mellett a kanapén. Aztán Gergő megszólalt:

– Emlékszel arra a nyárra Balatonon? Amikor együtt építettük azt a homokvárat?
– Persze – mosolyodtam el. – Akkor még minden egyszerűbb volt.
– Mi történt velünk?

Nem tudtam válaszolni.

Azóta próbálunk új szabályokat felállítani. Megosztjuk a házimunkát: Gergő főz (meglepően jól!), én mosogatok. Ő néha elviszi sétálni a kutyát (amit közösen fogadtunk örökbe), én pedig meghallgatom a dalait esténként – persze fülhallgatóval.

Nem lettünk tökéletes testvérek. Néha még mindig veszekszünk apróságokon: ki hagyta nyitva az ablakot, ki ette meg az utolsó túró rudit. De valami mégis változott köztünk. Talán most először tényleg megpróbáljuk megérteni egymást.

Néha azon gondolkodom: vajon nagyi ezt akarta? Hogy végre ne csak egy lakást osszunk meg egymással, hanem egy életet is? Vajon képesek vagyunk megbocsátani egymásnak mindazt, amit eddig elrontottunk? Ti mit gondoltok: lehet újrakezdeni egy testvéri kapcsolatot ennyi év után?