Az a nap, amikor már nem voltam szívesen látott vendég: Egy magyar nagymama története
– Anya, kérlek… idén ne gyere el Marci születésnapjára. – A fiam hangja remegett a telefonban, de a szavai élesebbek voltak, mint bármilyen kés. A konyhaasztalnál ültem, a kezem reszketett a csésze körül. A kávé kihűlt, de én csak bámultam magam elé.
Nem értettem. Vagy talán túl jól értettem. Az elmúlt hónapokban egyre több volt a feszültség köztem és az ő családja között. Zsuzsa, a menyem, mindig is éreztette velem, hogy csak vendég vagyok náluk, nem igazi családtag. Próbáltam kedves lenni, segíteni, amikor csak tudtam – de minden szavam mintha olaj lett volna a tűzre.
– De miért? – kérdeztem halkan, mintha attól félnék, hogy ha hangosabban mondom ki, akkor valóságosabb lesz.
– Zsuzsa úgy érzi… mindannyian úgy érezzük, hogy most jobb lenne egy kis szünet. Sok volt az utóbbi időben a vita. Marcinak is jobb így. – A fiam hangja megtört.
Aztán csak csend maradt. A vonal másik végén hallottam az unokám nevetését. Az én kis Marci fiamat, akit pici kora óta ringattam, akinek meséltem esténként, amikor nálunk aludt. Most pedig nem lehetek ott a hetedik születésnapján.
Azt mondják, az idő mindent begyógyít. De vajon begyógyítja-e azt a sebet, amit a családod okoz?
Aznap este órákig ültem a sötétben. Elővettem a régi fényképeket: Marci első lépései, közös karácsonyok, nyári kirándulások a Balatonon. Minden képen ott voltam – mosolyogva, boldogan. Hol rontottam el? Talán túl sokat szóltam bele az életükbe? Túl sok tanácsot adtam? Vagy csak egyszerűen nem illek bele abba a világba, amit ők építettek maguknak?
Másnap reggel felhívott Éva barátnőm.
– Hallottam, mi történt – mondta együttérzően. – Tudod, nálunk is volt ilyen. A lányom hónapokig nem beszélt velem. De aztán…
– De aztán mi? – kérdeztem reménykedve.
– Megbékéltünk. De ehhez nekem kellett először bocsánatot kérnem. Akkor is, ha úgy éreztem, nem csak én hibáztam.
Letettem a telefont és egész nap ezen gondolkodtam. Vajon nekem kellene bocsánatot kérnem? Hiszen én csak segíteni akartam! De lehet, hogy túl sokszor mondtam el a véleményemet Zsuzsa főztjéről vagy arról, hogyan nevelik Marcit? Lehet, hogy minden jó szándékom ellenére csak terhet jelentettem nekik?
A következő héten Marci születésnapján egyedül ültem otthon. Hallgattam az utcáról beszűrődő gyerekzsivajt – talán éppen náluk ünnepeltek. A torta illatát is szinte éreztem az orromban.
Este felhívtam a fiamat. Sokáig kicsöngött, mire felvette.
– Csak azt akartam mondani… Boldog születésnapot Marcinak. És… sajnálom, ha megbántottalak titeket valamivel.
A vonal másik végén csend volt.
– Köszönöm, anya – mondta végül halkan. – Majd beszélünk.
Letettem és sírtam. Nem tudom pontosan miért – talán a megkönnyebbüléstől, talán attól a fájdalomtól, amit az okozott, hogy már nem vagyok része az életüknek úgy, mint régen.
Azóta eltelt néhány hét. Néha kapok egy-egy képet Marciról Messengeren – ahogy focizik az iskolában vagy rajzol valamit otthon. De már nem hívnak át vasárnapi ebédre. Már nem kérdezik meg tőlem: „Mama, mesélsz nekem?”
A szomszéd néni szerint ez csak átmeneti állapot. „Majd megenyhülnek” – mondja mindig biztatóan. De én minden este ugyanazt kérdezem magamtól: vajon tényleg elég a szeretet ahhoz, hogy egy család együtt maradjon? Vagy néha pont az választ el minket egymástól?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani mindent egy családban? És ha igen: ki tegye meg az első lépést?