„Bocsáss meg, Marika. Másra vártam. Kérlek, ne haragudj.” – Egyedül az ablak mögött

– Bocsáss meg, Marika. Másra vártam. Kérlek, ne haragudj – mondtam halkan, miközben az ajtót résnyire nyitva tartottam. Marika zavartan mosolygott, kezében egy tál frissen sült pogácsával.

– Semmi baj, Linda, csak gondoltam, átugrom egy kicsit beszélgetni. Olyan csend van mostanában nálad.

A csend… Az egész házban visszhangzott. Régen három gyerek zsivaja töltötte meg: Gergő, Dóri és Zsuzsi. Most csak az óra kattogása és a hűtő zúgása maradt. Marika belépett, letette a pogácsát az asztalra, és leült a régi fotelbe, ahol valaha Dóri olvasott mesét a húgának.

– Vársz valakit? – kérdezte óvatosan.

– A gyerekeimet – feleltem halkan. – Tudod, ma van a születésnapom.

Marika szeme megtelt együttérzéssel. – Biztosan felhívnak majd.

– Tavaly is csak üzenetet küldtek – sóhajtottam. – Gergő azt írta, hogy sok a munka Pesten. Dóri meg azt mondta, a kisfiával nem tud most utazni. Zsuzsi… ő már két éve nem járt itthon.

Marika próbált vigasztalni, de a szavai elvesztek bennem. Az ablakhoz léptem, onnan néztem át az üres utcán. Régen ilyenkor már főztem a kedvenc ételeiket: rakott krumplit Gergőnek, palacsintát Dórinak, mákos gubát Zsuzsinak. Most csak egyedül ültem a konyhában, és vártam.

– Linda, tudod… én is ritkán látom az unokáimat – mondta Marika halkan. – De legalább te büszke lehetsz rájuk. Mindhárman sikeresek lettek.

– De minek az egész, ha már nem vagyok része az életüknek? – törtek ki belőlem a szavak. – Évekig csak értük éltem! Nem mentem férjhez újra, nem jártam sehova… Mindent feladtam értük.

Marika csendben maradt. Hallgattunk. A régi falióra ütött négyet. A telefonom néma maradt.

Az emlékek ostromoltak: Gergő első napja az iskolában, Dóri sírása egy rossz álom után, Zsuzsi kacagása a kertben. Minden pillanatot magamban őriztem. De ők? Vajon emlékeznek még rám úgy, ahogy én rájuk?

Este lett. Marika hazament. Egyedül maradtam a sötétben. A telefonom végül rezgett: „Boldog születésnapot, anya! Sajnálom, hogy nem tudok menni.” Gergő volt az. Egy perc múlva Dóri is írt: „Majd jövő héten beszélünk.” Zsuzsi nem jelentkezett.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Felálltam, és elővettem egy régi fényképet: mindhárman rajta voltak, még kicsik voltak, én pedig fiatalabb és boldogabb.

Másnap reggel Marika újra átjött.

– Hogy vagy? – kérdezte óvatosan.

– Mint mindig – feleltem fáradt mosollyal. – Tudod, néha azt érzem, mintha már csak árnyék lennék az életükben.

– Próbáltál velük beszélni erről?

– Nem akarom terhelni őket… Mindig azt mondják, hogy elfoglaltak. Nem akarok nyűg lenni.

Marika sóhajtott.

– Linda, te nem vagy nyűg. Te vagy az anyjuk! Néha emlékeztetni kell őket erre.

Aznap este sokáig gondolkodtam Marika szavain. Vajon tényleg csak csendben kell várnom? Vagy jogom van kimondani, mennyire hiányoznak?

Egy hét múlva összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam Gergőt.

– Szia anya! – szólt bele sietősen.

– Gergő… Szeretném, ha hazajönnétek néha. Nagyon hiányoztok – mondtam remegő hangon.

Hosszú csend következett.

– Tudom… Sajnálom… Csak annyi minden történik…

– Értem – feleltem halkan. – De én már nem leszek mindig itt.

A vonal másik végén hallottam, ahogy Gergő felsóhajt.

– Megpróbálok jönni hétvégén…

Letettem a telefont. Nem tudtam örüljek-e vagy sírjak.

A hétvégén Gergő valóban hazajött. Zavartan lépett be az ajtón, mintha idegen lenne a saját otthonában.

– Szia anya…

Megöleltem őt. Éreztem rajta az idegenséget és a bűntudatot is.

– Jó újra látni – mondtam halkan.

Leültünk a konyhába. Gergő feszengve nézett körül.

– Minden ugyanolyan itt…

– Igen… Csak ti hiányoztok belőle – feleltem keserűen.

Gergő lesütötte a szemét.

– Anya… Nem akartalak megbántani… Csak annyi minden van…

– Tudom – mondtam csendesen –, de néha jó lenne érezni, hogy még fontos vagyok nektek.

Az este végén Gergő megígérte: gyakrabban jön majd. Nem tudom, betartja-e. De legalább kimondtam végre azt, ami évek óta fojtogatott.

Most itt ülök az ablakban és nézem az üres utcát. Vajon hány anya várja még így haza a gyermekeit Magyarországon? És vajon hány gyermek gondolja azt: „Majd holnap…”? Vajon tényleg csak ennyi marad nekünk: várni és remélni?