Zárak mögött: Egy magyar család széthullása anyósom álmai miatt

– Nem hiszem el, hogy ezt teszitek velem! – kiáltotta Éva néni, miközben a kulcsa hiába kattant a frissen beszerelt zárban. A lépcsőházban visszhangzott a hangja, a szomszédok ajtaja résnyire nyílt, kíváncsi tekintetek lestek ki. A kezem remegett, ahogy a zárat szerelő férfi mellett álltam, és próbáltam nem sírni.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg eldőlt: valami örökre megváltozott a családunkban. Pedig amikor Gáborral összeköltöztünk ebbe a kis zuglói lakásba, tele voltam reménnyel. Azt hittem, ha elég kedves vagyok, ha mindent megteszek, előbb-utóbb Éva néni is elfogad majd. De ő már az első pillanattól kezdve éreztette velem, hogy nem vagyok elég jó a fiának.

– Gábor, te mindig is jobbat érdemeltél volna! – mondta gyakran, miközben a vasárnapi ebédnél szinte minden falatot kritikával fűszerezett. – Egy ügyvédlány, vagy legalább egy orvos… De te beéred egy tanítónővel?

Gábor ilyenkor csak lesütötte a szemét. Sosem állt ki mellettem igazán. Talán félt az anyjától, talán csak nem akart konfliktust. Én viszont minden nap egyre kisebbnek éreztem magam mellette.

Az igazi baj akkor kezdődött, amikor megszületett a kisfiunk, Marci. Éva néni szinte beköltözött hozzánk. Reggelente már ott volt, mire felébredtem – hozott levest, süteményt, de közben mindenbe beleszólt. – Ne így öltöztesd fel! – szólt rám. – Nem így kell altatni! – mondta máskor. Egy idő után már azt sem tudtam, hogyan legyek jó anya.

Egyik este Gábor későn jött haza. Fáradt volt, és amikor szóvá tettem neki, mennyire fáraszt Éva néni állandó jelenléte, csak legyintett.

– Ő csak segíteni akar – mondta halkan.
– De Gábor, ez már nem segítség! Ez már túl sok! – fakadtam ki.
– Ne túlozz már! – vágott vissza ingerülten.

A veszekedéseink egyre gyakoribbak lettek. Marci sírása gyakran keveredett a mi kiabálásunkkal. Egy este Éva néni is hallotta a vitánkat.

– Ha nem bírod elviselni a családot, akkor minek mentél hozzá? – kérdezte tőlem hidegen.

Akkor éreztem először, hogy talán tényleg én vagyok a hibás. Talán tényleg nem vagyok elég jó. De amikor Marci beteg lett, és Éva néni minden döntésemet megkérdőjelezte – még az orvos tanácsát is –, valami eltört bennem.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy Éva néni kulccsal nyitja az ajtót. Ott állt a hálószobánk ajtajában.

– Nem hiszem el, hogy még mindig alszotok! Egy rendes anya már rég talpon lenne!

Aznap döntöttem el: elég volt. Megbeszéltem Gáborral, hogy zárat cserélünk. Először tiltakozott.

– Ez túlzás! Anyám megsértődik!
– És én? Én már régóta sértett vagyok! – válaszoltam könnyes szemmel.

Végül beleegyezett. De amikor Éva néni rájött, mi történt, kitört a botrány. Napokig nem beszélt velünk. Gábor feszült volt, Marci nyugtalanabb lett. A család kettészakadt: az egyik oldalon Éva néni és Gábor nővére, Zsuzsa; a másikon mi hárman.

A karácsony is csendes volt. Éva néni nem jött át, Zsuzsa sem hívott minket. Gábor magába zárkózott. Néha azt éreztem, mintha mindenért engem hibáztatna.

Egy este leült mellém.
– Szerinted lehet ezt még rendbe hozni? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén –, de így nem mehet tovább.

Azóta eltelt fél év. A kapcsolatunk Gáborral megkopott. Marci már nagyobb, de gyakran kérdezi: „Miért nem jön át nagyi?” Ilyenkor csak annyit mondok: „Most egy kicsit messzebb van.”

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy csak annyira erősek voltak Éva néni álmai, hogy mindent felülírtak? Lehet egy családot újraépíteni ennyi fájdalom után?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki miatt széthullott egy család?