Amikor a könnyek erővé válnak: Egy magyar nő harca a tiszteletért a házasságában
– Hagyjál már, Eszter, ne hisztizz! – csattant fel Gábor, miközben a kórházi ágyon feküdtem, izzadtan, kimerülten, de boldogan, mert végre a karomban tarthattam a kislányunkat. A szülés minden fájdalmát elfelejtettem volna abban a pillanatban, ha nem hallom meg ezt a mondatot. A nővér rám mosolygott, de a szemében ott volt az együttérzés – mintha ő is tudta volna, hogy ez nem csak egy rossz nap, hanem valami sokkal mélyebb probléma kezdete.
Aznap este, amikor Gábor hazament, egyedül maradtam a kórteremben. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Vajon miért nem tud örülni velem együtt? Miért érzem magam mindig kevésnek mellette? A válaszokat nem találtam, csak a fájdalmat.
Hazatérésünk után minden nap egy újabb próbatétel volt. Gábor sosem segített a gyerekkel. Ha sírt Anna, rám szólt: – Nem tudod megnyugtatni? Mit csinálsz egész nap? – A szavai élesebbek voltak bármilyen késnél. Anyám próbált támogatni, de ő is csak annyit mondott: – Tűrj, Eszterkém, ilyenek a férfiak. Majd megszokod.
De én nem akartam megszokni. Minden este, amikor Anna elaludt, leültem az ablak elé és néztem a sötét utcát. Vajon más családokban is így van ez? Más nők is ennyire magányosak a házasságukban?
Egyik este, amikor Anna már három hónapos volt, Gábor részegen jött haza. – Minek kellett neked ez a gyerek? Most aztán egész nap csak nyűgösködsz! – kiabálta. Megpróbáltam halkan válaszolni: – Gábor, kérlek, ne így beszélj velem… – De ő csak legyintett.
Másnap reggel anyám átjött segíteni. Látta rajtam a fáradtságot és a szomorúságot. – Eszter, beszélj Gáborral! – mondta halkan. – Nem lehet így élni.
Megpróbáltam. Egy este leültem mellé a kanapéra. – Gábor, úgy érzem, nem tisztelsz engem. Szükségem lenne rád…
Felnevetett. – Túl érzékeny vagy! Minden nő kibírja ezt. Te is kibírod.
Akkor valami eltört bennem. Rájöttem, hogy ha most nem állok ki magamért, soha nem fog változni semmi.
Elkezdtem olvasni női fórumokat az interneten. Láttam, hogy nem vagyok egyedül. Rengeteg magyar nő írta le ugyanazokat az érzéseket: magányt, megaláztatást, szeretethiányt.
Egyik nap Anna lázas lett. Gábor épp otthon volt, de csak annyit mondott: – Hívd fel az orvost! Nekem most dolgom van.
Egyedül vittem el Annát az ügyeletre. Az orvos rám nézett: – Egyedül van? – Igen – feleltem halkan.
Aznap este eldöntöttem: változtatni fogok. Nem akarom, hogy Anna ilyen példát lásson maga előtt.
Elkezdtem dolgozni otthonról, fordításokat vállaltam. Lassan visszatért az önbizalmam. Egyre többször mondtam nemet Gábornak. Ha gúnyolódott, már nem sírtam – csak csendben elfordultam.
Egy év telt el így. Egyre többször veszekedtünk. Egyik este Gábor kiabálni kezdett Annával is, mert leverte a poharát. Akkor először kiabáltam vissza:
– Elég volt! Nem engedem, hogy így beszélj velünk!
Gábor döbbenten nézett rám. Talán először látta bennem azt az erőt, amit addig elnyomtam magamban.
Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és Annával elmentünk anyámhoz. Sírtam, remegtem, de tudtam: ezt most meg kellett tennem.
Anyám először meglepődött, de aztán átölelt. – Büszke vagyok rád, Eszterkém.
Azóta eltelt két év. Egyedül nevelem Annát. Nehéz volt az elején: pénzügyekkel küszködtem, sokszor kételkedtem magamban. De minden este, amikor Anna rám mosolyog és azt mondja: „Szeretlek, anya!”, tudom, hogy jól döntöttem.
Sokan kérdezik: nem félek-e egyedül? De már nem félek. Megtanultam tisztelni magamat – és ezt tanítom Annának is.
Néha még eszembe jut Gábor arca azon az első napon a kórházban. Vajon miért olyan nehéz sok magyar férfinak kimutatni az érzéseit? Miért hiszik azt, hogy a gúnyolódás erősebbé teszi őket?
Ti mit gondoltok? Van kiút ebből az ördögi körből? Hogyan lehet megtanítani egymást tisztelni egy kapcsolatban?