Keserű igazság a párnán: „Örökre jöttem” – Egy magyar nő drámája meddőség, árulás és újrakezdés között

– Ez meg mi a franc? – kérdeztem magamtól, miközben remegő kézzel emeltem fel a párnámról azt a hosszú, vörös hajszálat. Nem az enyém volt. Nem is a férjemé. A szívem hevesen vert, a gyomrom görcsbe rándult. A fürdőszobában két borospohár, az egyiken rúzsfolt. A konyhában elmosatlan tányérok, mintha valaki sietve hagyta volna ott őket. A lakásban idegen illat.

Nem sírtam. Már nem. Annyiszor sírtam az elmúlt években, hogy elfogytak a könnyeim. Most csak ürességet éreztem és egyfajta fojtogató dühöt.

A nevem Szabó Eszter. Harmincnégy éves vagyok, egy kis borsodi faluból származom. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer majd lesz egy családom, boldog leszek, és nem kell majd minden fillért megszámolni. Anyám korán újra férjhez ment, az új családjában én csak egy megtűrt vendég voltam. Apám sosem keresett. Egyedül a nagynéném, Zsuzsa néni tartotta bennem a lelket, amikor esténként együtt főztünk vagy mosogattunk a kis albérletében Miskolcon.

Aztán jött Gábor. Magas, sötét hajú, mindig elegáns, mindig magabiztos. Az étteremben ismertem meg, ahol felszolgáltam suli mellett. Ő volt az első férfi, aki igazán figyelt rám – vagy legalábbis úgy tűnt. Udvarolt, virágot hozott, elvitt vacsorázni a belvárosba, ahol addig csak az ablakból néztem befelé.

– Eszter, te vagy az egyetlen nő, akit valaha szerettem – mondta egyszer egy pohár bor mellett.

Elhittem neki. Elhittem akkor is, amikor az anyja, Ilona néni először végigmért tetőtől talpig:

– Hát… legalább csinos vagy – mondta fagyosan.

Az esküvőnk nagy volt és fényűző – legalábbis nekem annak tűnt. Gábor szülei mindent megszerveztek: a ruhát, a helyszínt, még azt is eldöntötték, milyen legyen a hajam és a sminkem. Én csak bólogattam. Úgy éreztem, végre tartozom valahová.

Az első évben minden tökéletesnek tűnt. Közös lakás Zuglóban, hétvégi kirándulások a Mátrába, tervek gyerekekről.

Aztán teltek a hónapok… és nem történt semmi.

– Eszterkém – szólt rám Ilona néni egy vasárnapi ebédnél –, már fél éve házasok vagytok. Mikor lesz végre unokám?

– Dolgozunk rajta – próbáltam mosolyogni.

De belül már akkor is rettegtem.

Orvostól orvosig jártam. Vérvételek, hormonvizsgálatok, ultrahangok. Gábor eleinte jött velem, aztán egyre többször mondta le az időpontokat.

– Fáradt vagyok… sok a munka… majd legközelebb.

Aztán jött a diagnózis: „primer meddőség” – mondta az orvos szárazon. „Nagyon kicsi az esélye annak, hogy természetes úton teherbe essen.”

Hazamentem és órákig ültem a fürdőkádban. Próbáltam elképzelni az életemet gyerek nélkül – de nem ment.

Gábor este későn ért haza.

– Mi van veled? – kérdezte türelmetlenül.

– Nem lehet gyerekem – suttogtam.

Sokáig hallgatott.

– Majd meglátjuk… biztos van valami megoldás – mondta végül, de nem nézett rám.

Onnantól minden megváltozott. Gábor egyre többet dolgozott „túlórában”, egyre kevesebbet beszéltünk egymással. Az anyósm szinte naponta hívogatott:

– Eszterkém, próbáltátok már a lombikot? Vagy örökbe fogadni? Nem lehet így élni!

A barátnőim közül mindenki sorra szült: Zsófi már három gyerekkel posztolt képeket Facebookon, Dóri babakocsit tolt a parkban. Én csak ültem otthon és próbáltam elhinni, hogy még van értelme ennek az egésznek.

Aztán egy nap felhívott Zsuzsa néni:

– Eszterkém, ne hagyd magad! Egy nő nem attól nő, hogy szül-e vagy sem! Gyere haza hétvégére!

De én nem mentem. Szégyelltem magam. Úgy éreztem, mindenki engem sajnál vagy lenéz.

A házasságunk lassan kimúlt. Gábor már alig aludt otthon. Ha kérdeztem:

– Hol voltál?
– Dolgoztam.
– Kivel?
– Ne kezdjük már megint!

Egy este aztán hazaérve megláttam azt a vörös hajszálat a párnámon. Akkor értettem meg: vége van.

Nem csináltam jelenetet. Csendben összepakoltam néhány ruhát és elmentem sétálni a Városligetbe. Ott ültem egy padon hajnalig és próbáltam eldönteni: mihez kezdek most?

Másnap reggel Gábor anyja hívott:

– Eszterkém! Gábor nagyon kiborult! Hogy képzeled ezt? Egy asszony nem hagyja el csak úgy a férjét!

– Egy asszonyt sem csalnak meg csak úgy – vágtam vissza remegő hangon.

Letette.

A következő hetekben mindenki engem hibáztatott: „Miért nem próbáltad tovább? Miért nem fogadtál örökbe? Miért nem voltál elég nőies?” Egyedül Zsuzsa néni állt mellettem:

– Eszterkém, ne hagyd magad! Az élet megy tovább!

De hogyan?

A válás gyorsan ment – Gábor már rég mással élt együtt. A közös lakást eladtuk; nekem alig maradt valamim.

Egy nap kaptam egy üzenetet: „Szia Eszter! Itt vagyok Miskolcon pár napig. Jó lenne találkozni.” Aláírás: Kiss András.

András régi ismerős volt a faluból; mindig is kedves volt hozzám, de sosem gondoltam rá komolyan. Most mégis találkoztunk egy kávézóban.

– Hallottam… sajnálom – mondta csendesen.
– Ne sajnálj! – vágtam rá túl gyorsan.
– Tudod… én mindig szerettelek – mondta halkan.
– András… én már nem tudok hinni semmiben.
– Akkor majd hiszek helyetted is egy darabig – mosolygott szelíden.

Aznap este először éreztem azt hónapok óta, hogy talán még lehet jövőm.

De a múlt árnyai nem engedtek könnyen el. Az anyám felhívott:
– Eszter! Mit csináltál magaddal? Mit fognak szólni a faluban?
– Nem érdekel!
– De engem igen! Az én lányom vagy!
– Akkor miért nem viselkedtél úgy soha?

Letettem.

András lassan visszahozott az életbe: kirándultunk Lillafüreden, főztünk együtt vasárnaponként, beszélgettünk órákig mindenről és semmiről. Nem akart tőlem semmit – csak hogy legyek ott vele.

Egy este aztán András így szólt:
– Eszter… én szeretnék családot veled. Tudom, hogy nem lehet saját gyerekünk… de annyi árva van ebben az országban! Miért ne próbálnánk örökbe fogadni?

Sírva fakadtam – de most először nem fájdalomból, hanem reményből.

Most itt ülök András mellett egy kis miskolci lakásban és nézem az örökbefogadási papírokat az asztalon. Még mindig félek – de már nem vagyok egyedül.

Vajon tényleg csak akkor vagyunk értékesek, ha megfelelünk mások elvárásainak? Vagy lehet boldog az ember akkor is, ha más utat választ? Ti mit gondoltok erről?