Első osztályon anyámmal, hátul a családdal – Egy magyar anya útja az önbecsülésig

– Te most komolyan gondolod ezt, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a Ferihegyi reptér várójában álltam két bőrönddel és két izgatott gyerekkel. A férjem épp akkor adta át nekem a beszállókártyákat.

– Miért ne gondolnám komolyan? – vont vállat. – Anyának fáj a dereka, megérdemli a kényelmet. Neked meg ott vannak a gyerekek, úgyis mellettük kell lenned. Nyolc óra, kibírod.

A szívem összeszorult. A lányom, Lili (7 éves) és a fiam, Marci (10 éves) boldogan ugrándoztak körülöttem, mit sem sejtve arról, hogy apjuk most épp kettévágja a családot. Az anyósom, Ilona néni már lelkesen mutogatta Gábornak az első osztályú beszállókártyát, mintha valami lottónyeremény lenne.

– Anya, nézd! – Lili rángatta a kezem. – Ugye majd nézhetünk mesét a repülőn?

– Persze, kicsim – próbáltam mosolyogni, de közben legszívesebben sírtam volna.

A beszállásnál Gábor még odasúgta:

– Ne csinálj jelenetet. Ez csak egy út. Majd Párizsban együtt leszünk.

De már akkor tudtam: ez nem csak egy út. Ez egy döntés volt. Egy üzenet. Hogy én és a gyerekeink másodlagosak vagyunk. Hogy az anyja kényelme fontosabb, mint az én méltóságom vagy a család egysége.

A turistaosztályon szűkösen ültünk. Lili elaludt az ölemben, Marci folyton az ablakhoz nyomta az orrát. Én pedig azon kaptam magam, hogy elképzelem Gábort és Ilonát: pezsgőt isznak, lábukat felteszik, mosolyognak egymásra. Vajon eszébe jutok-e egyáltalán?

A leszállás után Gábor kipihenten jött oda hozzánk.

– Na ugye, nem volt olyan vészes! – mondta vidáman.

Nem szóltam semmit. Nem akartam veszekedni a gyerekek előtt. De belül valami eltört.

A párizsi napok furcsán teltek. Gábor és Ilona minden nap külön programot szerveztek maguknak: ebéd a Champs-Élysées-n, hajókázás a Szajnán. Engem meghagytak a gyerekeknek és az „olcsóbb” programoknak: parkok, játszóterek, múzeumok. Amikor próbáltam őket bevonni:

– Jöttök velünk az Eiffel-toronyhoz? – kérdeztem.

Ilona néni legyintett:

– Jaj, drágám, mi inkább beülünk valahova kávézni. Te úgyis jobban érted a gyerekeket.

Gábor csak bólintott:

– Majd este találkozunk.

Este aztán Ilona minden apróságba beleszólt: „Nem így kellett volna felöltöztetni Marcit”, „Lili túl sok cukrot evett”, „Régen én is jobban csináltam ezt”. Gábor soha nem állt mellém.

Egyik este már nem bírtam tovább. A fürdőszobában ültem a hideg kövön és csendben sírtam. Nem értettem: hogy lehet az, hogy egy anya ennyire háttérbe szorulhat? Hogy lehet az, hogy egy férj ennyire vak legyen?

Hazafelé ugyanez: Gábor és Ilona első osztályon, mi hátul. Ezúttal már nem is próbáltam beszélni róla. De amikor Marci rosszul lett a turbulenciában és hányt, Lili pedig sírva fakadt a szag miatt, egyedül maradtam mindennel. Egy stewardess segített törölgetni Marci pólóját, én pedig próbáltam tartani magam.

Egyszer csak megláttam Gábort: kinézett a függöny mögül, látta a káoszt… majd visszalépett az első osztályra.

Akkor értettem meg igazán: nem csak egy repülőútról van szó. Hanem arról, hogy mennyire vagyok fontos ebben a családban.

Otthon Gábor boldogan mutogatta az anyjával közös képeket Facebookon: „Családi utazás Párizsban!” Egyetlen kép sem volt velem vagy a gyerekekkel.

Hetekig csendben voltam. Próbáltam összerakni magam. Végül egy szombat reggel leültem vele a konyhában.

– Gábor – kezdtem halkan –, szerinted ez így rendben van?

– Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül.

Elővettem egy füzetet: minden nap leírtam benne azt az érzést, amikor mellőzöttnek éreztem magam. Átnyújtottam neki.

Lassan lapozta végig. Láttam rajta: először tényleg elgondolkodik.

– Nem akartalak megbántani… Csak anyának nehéz mostanában…

– És nekem? Nekem nem nehéz? – kérdeztem vissza könnyeimmel küszködve. – Egyedül voltam mindennel! Te meg pezsgőt ittál!

Hosszú csend lett köztünk.

– Azt hittem… neked ez nem számít – mondta végül halkan.

– Nem kellene kérnem tőled azt, hogy gondolj rám is – válaszoltam fáradtan.

Aznap először éreztem: talán eljutott hozzá valami abból, amit érzek.

Pár hét múlva Gábor meglepett: szervezett egy hétvégét Visegrádra – csak ketten mentünk el. Nem volt luxus, de végre beszélgettünk. Megkérdezte: „Mit szeretnél? Mire van szükséged?”

Otthon is változott: többször ő vitte el a gyerekeket játszani; ha Ilona néni kritizált engem, Gábor finoman közbeszólt: „Anya, ez most nem helyénvaló.”

Fél év múlva újra utaztunk – ezúttal Balatonra mentünk nyaralni. Gábor mindannyiunknak ugyanabba az apartmanba foglalt szobát; együtt ettünk reggelit, együtt mentünk strandra. Ilona néni is jött, de már nem uralta le az egész programot.

Azóta is sokszor eszembe jut az első osztályú jegy története. Vajon hány magyar nő érzi magát így? Hányan szorulnak háttérbe egy anyós vagy önző férj miatt? És vajon mennyien mernek kiállni magukért?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet csendben tűrni? És mikor jön el az a pillanat, amikor már muszáj kimondani: elég volt?