Amikor a múlt visszakopogtat: Anna és Dániel története
– Anya, ki az? – kérdezte Léna, miközben a konyhaasztalnál ülve a matekháziját írta. Az ajtócsengő hosszan, türelmetlenül szólt. A szívem kihagyott egy ütemet. Nem vártam senkit, főleg nem ilyenkor, szombat délután. Felálltam, és ahogy az előszobába léptem, már éreztem, hogy valami nincs rendben. Az ajtó mögött ott állt Dániel. Tizenkét év után.
A keze remegett, a tekintete fáradt volt, mintha egy egész élet terhe nyomná. Egy pillanatig csak néztük egymást. A múlt minden fájdalma, haragja és csalódása egyszerre zúdult rám.
– Anna… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
A hangja ismerős volt, de idegenül csengett. Léna közben mögém lépett, kíváncsian nézett rá.
– Apa? – suttogta bizonytalanul.
Dániel arca megrándult, mintha most szembesülne azzal, mit veszített el.
– Igen, kicsim… – mondta, de Léna nem mozdult. Csak állt ott, félúton a gyerekkor és a felnőtté válás között, és én hirtelen nem tudtam, melyikünknek fáj jobban ez a pillanat.
Beengedtem Dánielt. Nem tudom miért – talán mert kíváncsi voltam, talán mert még mindig reméltem valami magyarázatot. Leültünk a konyhában. A régi kávéfőző kattogott a sarokban, ahogy mindig is szokott.
– Miért most? – kérdeztem végül.
Dániel mélyet sóhajtott.
– Elrontottam mindent, Anna. Azt hittem, hogy boldog leszek nélkületek… de csak üresség maradt. Most… most már nincs hová mennem.
A szavaira dühöt éreztem. Hová menni? Mintha csak egy kényelmes menedéket keresne magának! Az elmúlt évek minden nehézsége eszembe jutott: amikor egyedül vittem Lénát orvoshoz, amikor nem volt pénzünk új cipőre, amikor karácsonykor csak ketten ültünk a fa alatt.
– És most mit vársz tőlem? Hogy bocsássak meg? Hogy mindent elfelejtsek? – kérdeztem remegő hangon.
Dániel lehajtotta a fejét.
– Nem tudom… csak szeretném látni Lénát. És… talán veled is beszélni arról, ami történt.
Léna közben csendben figyelt minket. A szeme sarkában könny csillant.
– Miért mentél el? – kérdezte halkan az apjának.
Dániel sokáig hallgatott.
– Gyenge voltam. Megijedtem a felelősségtől. Azt hittem, máshol könnyebb lesz… de csak elveszítettem mindent, ami igazán számított.
A csend szinte fojtogató volt. Az órára néztem: fél öt múlt. A nap lassan lebukott a panelházak mögött.
– Tudod, mennyi mindent kellett egyedül megoldanom? – törtem meg a csendet. – Amikor Léna beteg volt, amikor elvesztettem a munkám… Hol voltál akkor?
Dániel szemében bűntudat villant.
– Sajnálom… Tudom, hogy nem érdemlem meg a megbocsátást. De szeretném jóvátenni…
Felnevettem – keserűen.
– Jóvátenni? Tizenkét év nem múlik el nyomtalanul! Nem lehet csak úgy visszajönni és mindent újrakezdeni!
Léna ekkor felállt.
– Anya… én szeretném megismerni apát – mondta halkan. – De nem akarom, hogy újra bántson minket.
A szívem összeszorult. Mit mondjak neki? Hogy az emberek nem változnak? Hogy ne bízzon abban, aki egyszer már elhagyta?
Dániel felállt.
– Nem akarok zavarni… Ha azt mondod, menjek el, elmegyek. Csak adj egy esélyt arra, hogy bizonyítsak Lénának… és neked is.
Az ablakon át néztem ki: lent a játszótéren gyerekek futkároztak, anyák beszélgettek egymással. Irigyeltem őket a hétköznapi boldogságukért.
– Nem tudom… Adj időt – mondtam végül.
Dániel bólintott és lassan elindult az ajtó felé. Léna utána nézett, majd hozzám fordult:
– Anya… te haragszol rá?
Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem őt és hagytam, hogy a könnyeim végigfolyjanak az arcomon.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy csak újabb csalódás vár ránk? Egyáltalán: lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden egyszer már véget ért?
Talán nincs is jó válasz erre. De ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer már összetörte a családot?