Két tűz között: Egy nap, ami mindent megváltoztatott a családomban

– Már megint nem ott van a só, ahol lennie kellene! – csattant fel Ilona néni hangja a konyhából, miközben én a nappaliban próbáltam összeszedni a gondolataimat. A kezem remegett, ahogy a kávéscsészét tartottam. Mióta beköltözött hozzánk, minden reggel ilyen feszülten indult. A férjem, Gábor, csak egy pillanatra nézett rám, mintha azt mondaná: „Tarts ki, mindjárt elmúlik.” De én már hetek óta nem éreztem, hogy elmúlna.

– Anya, kérlek, ne kiabálj – szólt ki Gábor óvatosan, de Ilona néni csak legyintett.

– Ha valaki rendet tartana ebben a lakásban, nem kéne keresgélnem! – folytatta, és hallottam, ahogy a fiókokat csapkodja. A szívem összeszorult. Ez az én otthonom is volt, mégis úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

A konfliktus már az első napon elkezdődött, amikor Ilona néni bejelentette: „A lakásom felújítás alatt van, pár hétig itt maradok.” Gábor örült neki – hiszen ő az egyetlen fia –, de én tudtam, hogy ez nem lesz könnyű. Az első este még próbáltam kedves lenni. Megfőztem a kedvenc levesét, de csak annyit mondott: „Az én húslevesem azért ízesebb.”

Azóta minden nap újabb próbatétel volt. Egyik reggel például a fürdőszobában találtam rá, ahogy a törölközőimet hajtogatja.

– Ezeket így nem lehet! – mondta fejcsóválva. – Megmutatom, hogyan kell rendesen.

Próbáltam higgadt maradni. – Köszönöm, Ilona néni, de én így szeretem.

– Hát persze… – sóhajtott lemondóan.

A legrosszabb azonban az volt, amikor Gábor is középen rekedt. Egy este vacsora közben Ilona néni megjegyezte:

– Régen Gábor mindig két kanállal ette a levest. Most miért csak eggyel?

Gábor zavartan rám nézett. – Most így szoktam…

– Biztosan te változtattad meg! – nézett rám vádlón az anyósa.

Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség. Nem akartam veszekedni Gábor előtt, de nem bírtam tovább:

– Ilona néni, kérem, ne hibáztasson mindenért!

Csend lett. Gábor letette a kanalat. Ilona néni ajka megremegett.

– Én csak jót akarok… – suttogta.

Aznap este Gábor és én összevesztünk. Ő azt mondta, próbáljak türelmesebb lenni.

– Ő az anyám! Nem tudod elképzelni, mennyit tett értem…

– És én? – kérdeztem sírva. – Én nem számítok?

Gábor csak hallgatott. Aznap külön aludtunk.

Másnap reggel Ilona néni csendben pakolt a konyhában. Odamentem hozzá.

– Sajnálom a tegnapit – mondtam halkan.

– Én is… – felelte fáradtan. – Nehéz nekem is. Nem akarok terhet jelenteni.

Ekkor először láttam rajta gyengeséget. Talán félt attól, hogy elveszíti a fiát. Talán csak magányos volt.

Aznap este leültünk hárman beszélgetni. Elmondtam mindent: mennyire nehéz nekem megfelelni, mennyire félek attól, hogy elveszítem Gábort vagy az otthonomat.

Ilona néni is sírt. Elmesélte, mennyire fél attól, hogy feleslegessé válik.

Nem oldódott meg minden egy csapásra. De valami elindult bennünk: talán több türelemmel és őszinteséggel újra lehet építeni azt, ami eltört.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehetett volna másképp? Mit tennétek ti az én helyemben? Várom a tanácsaitokat…