A seb, amit a mostohalányom szavai okoztak, mélyebb, mint bármilyen vágás

– Te nem vagy az anyám! – csattant fel Dorka, és olyan erővel csapta be maga mögött a szobaajtót, hogy a falon lógó családi fotók megremegtek. A kanapén ültem, kezem remegett a félig kiürült teáscsésze körül. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanással egyre mélyebbre süllyednék abban a sötét gödörben, amit az ő szavai ástak nekem.

A konyhából hallottam, ahogy a férjem, Gábor, sóhajtva leteszi a villát. – Mi történt már megint? – kérdezte fáradtan, de nem jött át hozzám. Tudta, hogy ilyenkor jobb, ha hagy magamra. Csak a tizenegy éves fiam, Marci dugta be a fejét az ajtón.

– Anya… sírsz? – kérdezte halkan.

Gyorsan letöröltem a könnyeimet. – Nem, csak… valami ment a szemembe – hazudtam, de ő már túl nagy volt ahhoz, hogy elhiggye.

Dorka tizennégy éves volt, amikor Gáborral összeházasodtunk. Az anyja három éve halt meg rákban. Azóta minden nap próbáltam megtalálni az utat hozzá: sütöttem kedvenc túrós batyuját, együtt tanultam vele angolt, elmentem vele vásárolni a WestEndbe. De mindig csak falakba ütköztem.

Aznap este is próbáltam beszélgetni vele vacsora közben. – Hogy ment a matek dolgozat? – kérdeztem kedvesen.

Dorka csak vállat vont. – Mindegy.

– Ha szeretnéd, segíthetek átnézni a következő anyagot – ajánlottam.

Erre nézett rám először aznap este. A tekintete hideg volt és dacos. – Nem kell. Majd apával tanulok.

Gábor zavartan piszkálta a krumplipürét. Marci csendben kanalazta a levest. A levegő megfagyott az asztal fölött.

Aztán jött az a mondat. Az a mondat, amitől minden addigi próbálkozásom értelmetlenné vált: „Te nem vagy az anyám!”

Az éjszaka közepén is visszhangzott bennem. Vajon mit rontottam el? Túl sokat akartam? Túl kevés voltam? Gábor késő este mellém feküdt az ágyban.

– Ne vedd magadra – suttogta. – Dorka csak… még mindig gyászol.

– De én is! – tört ki belőlem a zokogás. – Én is elvesztettem valakit! Egy férjet, egy családot… és most úgy érzem, sosem leszek elég jó neki.

Gábor átölelt, de én csak még kisebbnek éreztem magam.

Másnap reggel Dorka szó nélkül ment el otthonról. Az iskolából felhívott az osztályfőnöke: – Jó napot kívánok, Katalin vagyok, Dorka osztályfőnöke. Aggódom érte… nagyon visszahúzódó lett mostanában.

– Tudom – sóhajtottam. – Próbálok segíteni neki, de nem enged közel magához.

– Talán jó lenne családterápiára menniük – javasolta óvatosan.

Aznap este Gáborral leültünk beszélgetni. Marci már aludt, Dorka pedig bezárkózott a szobájába fejhallgatóval a fején.

– Szerinted tényleg menjünk terápiára? – kérdeztem félve.

– Próbáljuk meg – mondta Gábor. – Nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem.

A következő hetekben minden szerdán elmentünk egy családsegítőhöz Zuglóba. Az első alkalommal Dorka végig hallgatott, csak néha forgatta a szemét. A terapeuta, Judit néni türelmesen kérdezgetett minket.

– Dorka, mit érzel Kati nénivel kapcsolatban?

– Semmit – vágta rá Dorka.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Judit néni kedvesen.

Dorka vállat vont. – Idegesít. Mindenbe beleüti az orrát.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Gábor megszorította a kezemet.

A harmadik alkalommal végre megtört a jég. Dorka sírva fakadt:

– Anyu meghalt… és mindenki azt várja tőlem, hogy szeressem valaki mást helyette! De én nem tudok! Nem akarok új anyát!

A könnyei láttán minden haragom elszállt. Csak ültem ott némán és hagytam, hogy kiadja magából mindazt a fájdalmat, amit hónapok óta cipelt.

A terápiák után lassan változni kezdett valami köztünk. Már nem csapta be az ajtót minden nap. Néha együtt főztünk vacsorát – persze csak ha Gábor is ott volt –, és egyszer még azt is megengedte, hogy befonjam a haját egy iskolai ünnepség előtt.

De aztán jött egy újabb törés: Dorka egy este későn ért haza buliból. Gábor dühösen fogadta:

– Hol voltál ilyen sokáig?

– Semmi közöd hozzá! – vágta rá Dorka.

– De igenis van! Amíg ebben a házban élsz…

– Ez nem is az én házam! Ez Kati néninek a lakása!

A vita egyre hevesebb lett. Én próbáltam csillapítani:

– Dorka, aggódtunk érted…

– Ne aggódj! Nem vagy az anyám! – üvöltötte újra.

Aznap este Gábor elment sétálni. Én pedig ültem a konyhában és azon gondolkodtam: vajon tényleg van jogom beleszólni Dorka életébe? Vagy csak egy betolakodó vagyok?

Másnap reggel Marci odabújt hozzám:

– Anya… én szeretlek! Ugye nem fogsz elmenni?

– Soha nem hagynálak el! – öleltem magamhoz könnyes szemmel.

Dorka egész hétvégén szóba sem állt velem. Vasárnap este azonban váratlanul leült mellém a kanapéra.

– Kati néni… sajnálom, amit mondtam – motyogta halkan. – Néha úgy érzem, mintha mindenki csak azt várná tőlem, hogy felejtsem el anyát… de én nem tudom elfelejteni.

Megsimogattam a kezét.

– Nem kell elfelejtened őt soha. Én sem akarom helyettesíteni őt… Csak szeretném, ha tudnád: fontos vagy nekem. És mindig itt leszek melletted.

Dorka bólintott és gyorsan elsietett a szobájába. De aznap este először nem csapta be maga mögött az ajtót.

Azóta lassan javul köztünk minden. Vannak jobb napok és rosszabbak is. Néha még mindig úgy érzem magam, mint egy idegen ebben a családban. De amikor Marci odabújik hozzám vagy Dorka rám mosolyog reggelente (még ha csak féloldalasan is), akkor hiszem: talán egyszer tényleg család leszünk.

De vajon tényleg képesek vagyunk meggyógyítani azokat a sebeket, amiket kimondott szavak okoznak? Ti mit gondoltok: lehet igazi anya-lánya kapcsolatot építeni ott, ahol ennyi fájdalom gyűlt össze?