A titokzatos szomszédasszony a felső emeletről – Egy panelházban élő nő vallomása a magányról, előítéletekről és a magyar valóságról

– Megint ott van! – suttogtam magamban, miközben a konyhaablakból lestem a lépcsőház bejáratát. A nő, akit mindenki csak „a titokzatos szomszédasszonynak” hívott, lassan, kimérten lépett ki a panelház ajtaján. Hosszú, sötétkék kabátot viselt, fején kendő, amit manapság már csak az idősebbek hordanak. De ő nem volt öreg. Talán ötven körül járhatott, de a tartása fiatalos volt. Mégis, valami megmagyarázhatatlan szomorúság lengte körül.

– Anya, mit bámulsz már megint? – szólt rám a lányom, Dóri, aki épp a telefonját nyomkodta a kanapén.

– Semmit – feleltem gyorsan, de tudtam, hogy lebuktam. Mióta ez a nő fölénk költözött, nem tudtam nyugodni. A házban mindenki beszélt róla: hogy honnan jött, miért van mindig egyedül, miért nem köszön vissza rendesen. A magyar panelházakban az ilyesmi nem marad titokban – de róla senki sem tudott semmit.

A férjem, Laci csak legyintett:

– Hagyd már! Nem mindegy neked? Inkább azt nézd meg, mikor jönnek végre szerelni azt a vacak liftet!

De engem nem hagyott nyugodni. A házban mindenki mindent tudni akar a másikról. Ki mikor viszi le a szemetet, ki mennyit fizetett a rezsire, ki vesz össze a családjával. De ő… mintha nem is ide tartozna.

Egyik este, amikor éppen főztem, kopogtak az ajtón. Meglepődtem – manapság már senki sem jön csak úgy át. Kinyitottam az ajtót: ott állt ő. Zavartan mosolygott.

– Jó estét kívánok… Ne haragudjon, hogy zavarom. Éva vagyok, most költöztem föléjük. Nem tudja véletlenül, hol lehetne olcsón mosógépet szervizeltetni? – kérdezte halkan.

Meglepődtem a hangján. Nem volt benne semmi különös, de mégis… olyan törékenynek tűnt.

– Hát… talán a Józsi bácsi a harmadikon tud segíteni – mondtam végül.

– Köszönöm szépen – bólintott, majd elment.

Aznap este Dóri rám nézett:

– Anya, miért vagy ilyen kíváncsi rá? Nem mindegy neked?

– Csak furcsa… Tudod, itt mindenki ismer mindenkit. Ő meg mintha nem is akarna beilleszkedni.

Dóri vállat vont:

– Lehet, hogy csak békén akarják hagyni.

De én nem tudtam elengedni. Másnap reggel a lépcsőházban összefutottam Marikával, aki mindig mindent tudott.

– Láttad azt az új nőt? – kérdezte suttogva.

– Láttam hát. Szerinted mi lehet vele?

Marika összehúzta a szemét:

– Szerintem valami baj van vele. Nem dolgozik sehol, legalábbis nem láttam még reggel munkába menni. És mindig egyedül van. Lehet, hogy elvált? Vagy valami rosszabb?

A házban elindultak a pletykák. Egyesek szerint Éva férje meghalt, mások szerint külföldről jött vissza valami nagy csalódás után. Volt, aki azt mondta: biztosan valami gazdag rokon tartja el.

Én is egyre többet gondoltam rá. Egy este hallottam, hogy sír odafent. Halk zokogás szűrődött le a plafonon keresztül. Laci rám szólt:

– Hagyd már! Nem a te dolgod!

De engem nem hagyott nyugodni. Másnap összeszedtem magam és felmentem hozzá.

Kopogtam. Sokáig nem nyitott ajtót. Már majdnem feladtam, amikor végül kinyílt az ajtó.

– Bocsásson meg… csak… fáradt vagyok – mondta Éva halkan.

– Semmi baj – mondtam gyorsan. – Csak gondoltam… ha kellene valami segítség… vagy beszélgetés…

Nagy csend lett köztünk. Végül Éva bólintott:

– Köszönöm… De most inkább egyedül lennék.

Lejöttem és szégyelltem magam. Talán tényleg túl kíváncsi vagyok? Vagy csak segíteni akartam?

A következő napokban próbáltam nem foglalkozni vele. De mindenhol róla beszéltek: a liftben, a boltban, még az orvosi rendelőben is.

Egyik este Dóri rám förmedt:

– Anya! Miért nem foglalkozol inkább velem? Mindig csak azt a nőt lesed!

– Ne beszélj így velem! – vágtam vissza ingerülten. – Csak aggódom érte!

Dóri sírva fakadt:

– Mindig csak másokkal törődsz! Engem sosem kérdezel meg semmiről!

Akkor értettem meg: talán tényleg túl sokat foglalkozom másokkal. Talán azért, mert félek szembenézni a saját magányommal.

Aznap este Laci is rám szólt:

– Régen velem is ilyen kíváncsi voltál… Most meg csak panaszkodsz és pletykálsz.

Nem szóltam semmit. Csak ültem a sötétben és hallgattam odafentről Éva halk lépteit.

Eltelt pár hét. Egyik nap Éva becsöngetett hozzánk.

– Ne haragudjon… Elromlott a villanykapcsolóm. Tudna segíteni?

Laci felment vele és megjavította. Amikor visszajött, csak ennyit mondott:

– Szegény nő… Egyedül él itt Pesten. A fia vidéken dolgozik, ritkán látogatja. A férje meghalt két éve rákban. Azóta próbál új életet kezdeni.

Elhallgattam. Hirtelen minden pletyka értelmetlennek tűnt.

Másnap Éva meghívott egy teára.

– Tudja… nehéz itt újrakezdeni – mondta csendesen. – Az emberek mindent tudni akarnak rólam, de senki sem kérdezi meg igazán, hogy vagyok.

Sokáig beszélgettünk az életünkről: gyerekekről, férjekről, csalódásokról és reményekről. Rájöttem: mennyire hasonlítunk egymásra.

Azóta gyakran átjön hozzánk egy kis süteménnyel vagy csak beszélgetni egy pohár bor mellett. Dóri is megszerette őt – együtt nézik néha az X-Faktort vagy főznek valami újat.

A házban persze továbbra is mennek a pletykák – de már nem érdekelnek annyira.

Most már tudom: mindenki hordoz magában valami titkot vagy fájdalmat. És talán jobb lenne néha kevesebbet beszélni másokról és többet törődni egymással.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így körülöttünk? Hányan vannak egyedül úgy, hogy közben mindenki azt hiszi róluk: biztosan boldogok vagy éppen gyanúsak?

Ti mit gondoltok? Miért félünk annyira attól, amit nem értünk? És vajon tényleg jobbak leszünk attól, ha másokat kibeszélünk?