A megbocsátás ára: Miért segítettem az anyósomnak, aki sosem fogadott el?

– Ne gyere többet a házamba! – ordítottam, miközben a kezem remegett az idegességtől. Gábor, a férjem, csak állt ott némán, mint mindig, amikor én és az anyja összecsaptunk. Ilona, az anyósom, a bejárati ajtóban állt, karba tett kézzel, arcán azzal a jól ismert lenéző fintorral. – Nem miattad jöttem, hanem a fiamért! – vágta oda, és éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat.

Húsz éve vagyok Gábor felesége. Húsz éve próbálok megfelelni egy családnak, amely sosem fogadott be igazán. Ilona már az első találkozásunkkor végigmért tetőtől talpig: – Ez nem neked való, Gábor. Túl nagyra tartja magát – mondta akkor neki. Ez a mondat végigkísérte minden közös ünnepünket, minden vasárnapi ebédet. Az esküvőnkre sem jött el. Amikor megszületett a lányunk, Zsófi, csak egy SMS-t küldött: „Gratulálok.”

Minden karácsony, minden születésnap újabb lehetőség volt egy szúró megjegyzésre: – Miért nem tud rendes magyar levest főzni? – vagy – Nálunk nem engedik ilyen későn haza a gyereket. Gábor mindig csak annyit mondott: – Ne vedd magadra. De hogyan ne vegyem magamra, amikor húsz évig azt éreztette velem valaki, hogy nem vagyok elég jó?

Tavaly télen minden megváltozott. Gábor elvesztette az állását a gyárban; én félállásban tanítottam egy zuglói általános iskolában. Alig tudtuk kifizetni a számlákat. Zsófi akkor kezdte az egyetemet Szegeden, a fiunk, Marci érettségizett. A pénz úgy fogyott, mintha lyukas zsebünk lett volna.

Aztán jött a hívás: Ilona stroke-ot kapott. A szomszédja telefonált: – Kovácsné, baj van! Az anyósa elesett, mentő vitte el. Nincs senkije magukon kívül. Gábor összetört: – Segítenünk kell neki – mondta halkan. Ránéztem: – Tényleg? Ezek után? Csak vállat vont: – Akkor is az anyám.

Elutaztunk vidékre, ahol Ilona lakott egy régi panelban Miskolcon. A kórházban feküdt, sápadtan és törékenyen, de a tekintete még mindig pengeéles volt. Amikor bevittem neki egy termosz teát, csak ennyit suttogott: – Minek jöttél? Hogy lásd, hogy tönkrementem?

Nem válaszoltam. Csak igazítottam rajta a takarót.

Az első napok borzalmasak voltak. Az ápolónők megtanították, hogyan kell pelenkázni egy felnőttet, hogyan kell pépes ételt adni neki, hogyan kell masszírozni a bénult karját. Gábor teljesen elveszett volt; sokszor láttam sírni titokban a folyosón. Marci és Zsófi hétvégén jöttek csak le vidékre; minden rám maradt.

Egyik éjjel ott maradtam Ilona mellett, mert felfekvései lettek. Félálomban motyogott: – Gábor… ne hagyj itt… Közelebb hajoltam hozzá és megfogtam a kezét. Kinyitotta a szemét és rám nézett úgy, mintha most látna először igazán: – Anna… bocsáss meg… Nem tudtam jobban… Féltem, hogy elveszed tőlem a fiamat…

Ez jobban fájt minden eddigi sértésénél. Akkor értettem meg: a ridegsége mögött félelem és magány van. Eszembe jutott az én anyám is, aki fiatalon halt meg; mennyire hiányzott mindig az ő szeretete.

A következő hetekben próbáltam türelmes lenni. Ilona lassan javult; néha már mosolygott is Marcinak, amikor vicceket mesélt neki az iskolából. Egy délután fésültem a haját; halkan megszólalt: – Köszönöm, hogy nem hagytál itt…

Nem tudtam mit mondani; csak tovább fésültem.

Amikor visszaköltöztünk Budapestre, Ilonát is magunkkal vittük. Már nem tudott egyedül élni. A barátnőim kérdezték: – Miért csinálod ezt magaddal? Nem szenvedtél eleget? Nem tudtam nekik megmagyarázni. Talán azért, mert rájöttem: ha haragszom rá, csak magamat mérgezem vele.

Gábor is megváltozott; mintha most először látná igazán mindazt, amit értem tett vagy amit elviseltem miatta. A gyerekeink is megtanulták: néha azoknak kell megbocsátani és segíteni, akik a legjobban bántottak minket.

Ilona most velünk él; néha mesél fiatalkori történeteket vagy megdicséri a főztömet. Néha még mindig eszembe jut: vajon jól tettem-e? Vajon tényleg érdemes volt segíteni annak, aki sosem adott szeretetet?

De amikor látom Gábor arcán azt a nyugalmat vagy hallom Zsófit nevetni Ilona történetein, tudom: nem bántam meg.

Talán mindannyian hordozunk sebeket és félelmeket; talán csak így tudjuk kimutatni őket – keménységgel vagy hallgatással. Talán csak egy kis bátorság kell ahhoz, hogy először mi nyújtsuk ki a kezünket.

Mit gondoltok? Megéri megbocsátani azoknak is, akik éveken át bántottak minket? Vagy vannak határok, amiket sosem szabad átlépni?