„Amikor anyát hazahoztam magamhoz, a férjem azt mondta: ‘Add el a lakását, és menjen el innen!’” – Judit története Újpalotáról
– Judit, ezt nem gondolod komolyan! – Gábor hangja visszhangzott a panel lakás szűk előszobájában. Anyám ott ült a kis sámlin, arcán félelem és szégyen keveredett. A bal keze remegett, ahogy a kabátját szorongatta. Én két bőrönddel álltam az ajtóban, a szívem majd kiugrott a helyéről.
– Gábor, nincs hová mennie! – próbáltam halkan, de határozottan mondani. – Ő az anyám!
– Az a te problémád! – vágott vissza. – Add el a lakását, abból fizess neki ápolót vagy intézetet! Én nem fogok egy beteg öregasszonnyal együtt élni!
Akkor éreztem először, hogy valami végleg eltört bennünk. Tizennyolc éve voltunk együtt. Együtt jártunk az ELTE-re magyar szakra, ott ismertük meg egymást. Gábor mindig is harsány volt, szeretett irányítani, de azt hittem, ha baj van, összetartunk. Most úgy nézett rám, mintha idegen lennék.
Anyám egész életében csendes volt és alkalmazkodó. Apám halála óta egyedül élt Zuglóban egy kétszobás lakásban. Mi Újpalotán laktunk Gáborral és a lányunkkal, Emesével. Anyám mindig segített: főzött ránk, vigyázott Emesére, amikor kicsi volt. Soha nem kért semmit cserébe.
Aztán jött az a telefonhívás: „Judit, az édesanyja stroke-ot kapott. Jöjjön be a Honvédkórházba.” Aznap este végig mellette ültem a kórteremben. Az orvos őszinte volt: „Állapota stabil, de önálló életre már nem lesz képes.”
Nem volt kérdés: magamhoz veszem. Egyetlen gyerek vagyok.
Amikor hazaértem vele, Gábor már az ajtóban várt. Nem segített bevinni a bőröndöket. Emese az ajtófélfánál állt, ijedten nézte a nagymamáját.
Este leültünk a konyhában.
– Judit, ez így nem mehet tovább – kezdte Gábor. – Én dolgozom egész nap, te most majd itthon leszel vele? Ki fog pénzt keresni? Ki viszi Emesét különórákra?
– Megoldjuk – próbáltam nyugodt maradni. – Anyu lakását kiadjuk albérletbe, abból tudunk ápolót fizetni pár órára. Én visszamegyek részmunkaidőben tanítani.
– Vagy eladjuk azt a lakást! – vágott közbe Gábor. – És abból fizetünk neki egy helyet egy idősek otthonában! Én nem akarok idegeneket a lakásban.
– Ő nem idegen! Ő az anyám!
– A te anyád! Nekem ebből elég! – felállt és becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját.
Aznap éjjel alig aludtam. Anyám halkan sírt a nappaliban.
– Ne haragudj rám, Juditkám… Nem akartam terhedre lenni…
– Anyu, kérlek… Soha ne mondj ilyet! – öleltem át.
Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el dolgozni. Emese csendben reggelizett.
– Anya… Nagyi meg fog halni? – kérdezte halkan.
– Nem tudom, kicsim… De mindent megteszünk érte.
A következő napokban Gábor egyre később járt haza. Kerülte anyámat és engem is. Emese is visszahúzódott; esténként csak összebújtunk hárman a kanapén.
Egyik este Gábor váratlanul korán jött haza és elkezdett pakolni.
– Hová mész? – kérdeztem döbbenten.
– Átmegyek Zolihoz pár napra. Nem bírom ezt az egészet.
– Gábor…
– Vagy ő megy el innen, vagy én! – mondta ridegen.
Ott maradtam egyedül egy beteg anyával és egy kamaszlánnyal.
Másnap felhívott az anyósom:
– Juditkám, Gábor mesélte… Talán tényleg jobb lenne intézetbe adni anyukádat. Te fiatal vagy, dolgoznod kellene…
– Erzsi néni, ő az anyám! Nem hagyhatom magára!
– De Gábornak is igaza van…
Letettem a telefont.
Hetekig egyedül cipeltem mindent: anyám ápolásától kezdve Emese lelkén át a háztartásig. Volt, hogy hajnalban sírva ültem ki az erkélyre cigarettázni (pedig már évekkel ezelőtt letettem), csak hogy ne lássa senki a könnyeimet.
Végül kiadtam anyám zuglói lakását albérletbe; abból fizettem egy idősotthoni gondozót napi négy órára. Így visszamehettem tanítani félállásban az iskolába.
Gábor néha hazajött ruhákért vagy Emeséért hétvégére. Kerültük egymást; ha beszéltünk is, csak a legszükségesebbekről.
Egyik délután váratlanul leült mellém:
– Judit… El kellene adni azt a lakást végleg. Vegyünk egy nagyobb házat valahol Pécelen vagy Fóton. Ott mindenkinek lenne helye…
Ránéztem:
– Neked fontosabb a nyugalom vagy a család?
Nem válaszolt.
Lassan megszoktuk ezt az új életet: Gábor többnyire máshol aludt, én pedig minden nap küzdöttem anyámért és Emeséért. Fáradt voltam, de legalább tudtam: helyesen cselekszem.
Egy reggel anyám könnyes szemmel nézett rám:
– Juditkám… Köszönöm neked…
Átöleltem:
– Én köszönöm neked mindent…
Eltelt egy év. Gábor végleg elköltözött; beadta a válópert közös megegyezéssel (bár mindketten tudtuk: ki miatt történt mindez). Anyámmal és Emesével maradtunk hárman. Nehéz volt: sokszor elfogyott az erőm és a türelmem is. De tudtam: soha nem hagynám magára azt, aki rászorul – csak mert úgy kényelmesebb lenne.
Néha este magamban kérdezem: tényleg ennyire nehéz embernek maradni? Tényleg fontosabb lett a kényelem minden másnál? Ti mit tettetek volna az én helyemben?