Az elvek ára: Egy anyós vallomása a családi harcról
– Már megint? – csattantam fel, amikor Dóra remegő hangon közölte a hírt. – Gábor elvesztette az állását. Megint.
A konyhaasztalnál ültem, a kezem ökölbe szorult a terítőn. A kávém kihűlt, de nem érdekelt. Dóra szeme vörös volt a sírástól, de mégis ott bujkált benne az a makacs fény, amit mindig is ismertem. Az a fény, ami miatt egyszer már azt mondtam neki: „Kislányom, te mindent kibírsz.” Most viszont attól féltem, hogy ez a mindent kibírás egyszer majd összetöri.
– Anya, kérlek… – suttogta Dóra. – Gábor csak azt tette, amit helyesnek érzett. Nem hagyhatta szó nélkül, hogy a főnöke igazságtalanul bánjon a kollégáival.
Felnevettem. Keserűen, fáradtan.
– És ki fogja kifizetni a villanyszámlát? Az elvei?
Dóra nem válaszolt. Csak nézett rám, mintha én lennék az ellenség. Pedig én csak féltem. Féltem attól, hogy az unokáim egyszer majd éhesen fekszenek le aludni, mert az apjuknak fontosabb volt az igazság, mint a kenyér.
Gábor mindig is ilyen volt. Már az első találkozásunkkor is éreztem benne valami nyughatatlanságot. Egyetemista korában tüntetésekre járt, petíciókat írt alá. Akkor még büszke voltam rá – végre valaki, aki kiáll magáért! De most… Most már csak azt látom, hogy minden munkahelyéről kirúgják, mert nem tudja befogni a száját. Mert mindig beleáll a konfliktusba, ha igazságtalanságot lát.
A legutóbbi munkahelyén – egy budapesti logisztikai cégnél – három hónapig bírta. Aztán egy nap felhívott Dóra:
– Anya, Gábort behívták az irodába. Azt mondta a főnöke, hogy nem tűri tovább a lázítást.
– Milyen lázítást?
– Gábor szóvá tette, hogy túlóráztatják a raktárosokat fizetés nélkül. Aláírásokat gyűjtött.
– És ezért kirúgják?
– Igen.
Akkor még próbáltam megérteni. De amikor ez már az ötödik munkahely volt három év alatt, elfogyott a türelmem.
A családunkban mindenki dolgozott. Apám vasutas volt, anyám postás. Én könyvelőként húztam le harminc évet egy gyárban. Soha nem voltunk gazdagok, de mindig volt mit enni az asztalon. Mert tudtuk: néha be kell fogni a szánkat, és el kell viselni a főnököt – különben nincs fizetés.
Gábor viszont más világban él. Ő azt mondja: „Nem vagyok hajlandó meghajolni.”
Egy este nálunk vacsoráztak. Az asztalnál ülve próbáltam beszélni vele.
– Gábor, gondoltál már arra, hogy néha jobb lenne kompromisszumot kötni? A gyerekek miatt…
Ő csak rám nézett azokkal a sötétbarna szemeivel.
– Éva néni, én nem tudok máshogy élni. Ha hallgatok az igazságtalanságra, elveszítem önmagam.
Dóra megszorította a kezét az asztal alatt. Láttam rajta: szereti ezt a férfit minden hibájával együtt. De vajon meddig lehet ezt bírni?
A család többi tagja is egyre feszültebb lett. A bátyám egyszer odavetette:
– Ha így folytatja, sose lesz rendes állása! Mit gondolsz, Dóra? Meddig fogod eltartani?
Dóra csak lesütötte a szemét.
Az unokák – Zsófi és Marci – még kicsik. Nem értik, miért veszekszünk annyit. De érzik a feszültséget. Egy este Marci odabújt hozzám:
– Mama, apa miért szomorú?
Mit mondhattam volna? Hogy az apja túl jó ember ehhez a világhoz?
Aztán jött egy újabb állásinterjú. Gábor reménykedett – egy nonprofit szervezethez jelentkezett jogi tanácsadónak. Dóra egész nap idegesen járkált fel-alá.
– Mi lesz, ha most sem veszik fel? – kérdezte tőlem.
– Akkor keres másikat – feleltem halkan.
De belül már én is kezdtem elveszíteni a reményt.
Aznap este Gábor hazajött, és leült közénk.
– Nem vettek fel – mondta halkan. – Azt mondták, túl radikális vagyok.
Dóra sírva fakadt.
Éjszaka nem tudtam aludni. Csak forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért nem tudunk segíteni nekik? Vajon tényleg én vagyok túl kemény? Vagy Gábor túl naiv?
Másnap reggel Dóra átjött hozzám kávézni. Csendben ültünk egymás mellett.
– Anya… félek – suttogta végül. – Félek attól, hogy egyszer elfogy belőlem az erő.
Átöleltem.
– Kislányom… néha az életben választani kell: elveket követünk vagy kompromisszumot kötünk. De bárhogy döntesz… én itt leszek neked.
Most itt ülök újra a konyhaasztalnál, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e boldog egy család ott, ahol valaki mindig harcol? Vagy egyszer mindannyian belefáradunk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni együtt élni valakivel, aki sosem hajlandó meghajolni? Vagy előbb-utóbb mindent elveszítünk emiatt?