Kiraktam a fiamat és a terhes barátnőjét – és nem bánom egy percig sem

– Nem, Bence! Elég volt! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a kilincsen. Az ajtó túloldalán a fiam állt, mellette Petra, a hasát védőn ölelő, könnyes szemű lány. Az egész házban érezni lehetett a feszültséget, mintha a falak is visszafojtották volna a lélegzetüket.

Bence csak nézett rám, dacosan, ahogy mindig is tette, ha valamit nem kapott meg azonnal. – Anya, nincs hova mennünk! – mondta halkan, de a hangjában ott vibrált a sértettség. – Nem hagyhatsz minket az utcán! Petra sírni kezdett. – Kérlek, Zsuzsa néni…

A szívem majd’ megszakadt. De valahol mélyen már napok óta tudtam: eljött ez a pillanat. Hányszor próbáltam már beszélni velük? Hányszor könyörögtem Bencének, hogy vállaljon felelősséget? Hányszor mondtam el neki, hogy az élet nem abból áll, hogy valaki mindig megoldja helyette a problémákat?

A történetem nem különleges – vagy talán mégis az. Egyedülálló anyaként nőttem fel egy panelházban Zuglóban. Az apja, Gábor, már akkor sem volt mellettünk igazán, amikor még együtt éltünk. Mindig csak a saját dolgával törődött: sörözés a haverokkal, focimeccs a tévében, aztán hajnali veszekedések. Egy nap végleg elment. Akkor azt hittem, most már minden jobb lesz. De nem lett.

Bence volt az életem értelme. Mindent megtettem érte: dupla műszakot vállaltam egy pékségben, majd este takarítani mentem egy irodaházba. Azt akartam, hogy soha ne kelljen nélkülöznie semmit. Cipő, telefon, márkás ruha – mindent megkapott. Csak azt nem vettem észre időben, hogy közben elveszíti az önállóságát.

A nagymamája, az én anyám, Margit néni is csak rontott a helyzeten. – Hagyd csak, Zsuzsikám! A gyereknek pihenni kell! – mondogatta mindig, amikor Bencét próbáltam rávenni egy kis házimunkára. – Majd ha nagy lesz…

De Bence sosem lett igazán nagy. Tizennyolc évesen még mindig otthon lakott, nem tanult tovább, dolgozni sem akart elmenni. – Minek? Úgyis mindenem megvan! – mondta nevetve. A barátai jöttek-mentek, éjszakákon át játszottak a gépen vagy söröztek a nappaliban.

Aztán jött Petra. Egy csendes lány volt a szomszéd utcából. Először örültem neki: talán majd ő jó hatással lesz Bencére. De hamar kiderült: Petra is csak menekül valami elől otthonról. Egyik este beállítottak hozzám: – Anya, beszélnünk kell…

Azt hittem, valami baj van. De amit mondtak, arra nem voltam felkészülve.
– Petra terhes – jelentette be Bence olyan természetességgel, mintha csak azt mondaná: elfogyott a tej.
– És most mi lesz? – kérdeztem döbbenten.
– Hát… gondoltuk, itt maradunk nálad egy ideig – felelte vállat vonva.

Ott álltak előttem: két gyerek, akik maguk is gyereket várnak. És azt hitték, majd mindent megoldok helyettük.

Az első napokban próbáltam segíteni. Főztem rájuk, intéztem orvosi időpontot Petrának, még pénzt is adtam nekik buszra. De Bence ugyanúgy folytatta az életét: egész nap aludt vagy gépezett; Petra pedig egyre többet sírt.

Egy este Margit néni is átjött. – Zsuzsikám, ne légy már ilyen kemény! A fiad bajban van! – szólt rám szigorúan.
– Bajban? Anyu, ő hozta magát ebbe a helyzetbe! Mikor fog végre felnőni?
– Majd ha támogatod! – vágta rá anyám.
– Nem! Épp azért nem nőtt fel soha, mert mindig mindent alá raktunk!

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam Petrát sírni a másik szobában; Bence halkan káromkodott valami játék miatt. Aztán egyszer csak felültem: elég volt.

Reggel leültem velük beszélgetni.
– Figyeljetek ide! Ez így nem mehet tovább. Én dolgozom reggeltől estig; ti pedig csak várjátok a sült galambot! Ha valóban családot akartok alapítani, akkor vállaljátok is érte a felelősséget!
Bence felhorkant.
– És mégis mit csináljunk? Menjünk az utcára?
– Keressetek albérletet! Menjetek Petráékhoz! Vagy dolgozzatok! De én ezt így tovább nem bírom!
Petra zokogni kezdett.
– Nekem nincs hova mennem… Anyám kidobott otthonról…
Bence csak ült némán.
– Anya… tényleg ezt akarod? Hogy az unokád az utcán szülessen meg?
– Nem akarom! De azt sem akarom, hogy soha ne tanuljátok meg: az élet nem arról szól, hogy mások oldják meg helyetted!

Aznap este összepakoltak. Margit néni átkozódva hívogatott telefonon: – Meg fogod bánni! A saját fiadat dobtad ki!
A szomszédok is összesúgtak mögöttem a lépcsőházban: – Hallottad? Zsuzsa kirakta a fiát és azt a szerencsétlen lányt…

Hetekig nem hallottam róluk semmit. Minden este sírtam egy kicsit; aztán reggel felkeltem és mentem dolgozni tovább.

Egy hónap múlva Bence felhívott.
– Anya… találtunk egy albérletet Újpesten. Petra kapott munkát egy pékségben; én is elmentem raktárosnak…
A hangja felnőttesebb volt. Fáradtabb is.
– Büszke vagyok rátok – mondtam halkan.
– Haragszol még?
– Nem haragszom… Csak remélem, most már érted: néha akkor szeretünk igazán valakit, ha hagyjuk elesni.

Azóta ritkán találkozunk. Néha átjönnek vasárnap ebédre; Petra pocakja szépen gömbölyödik. Bence néha még mindig panaszkodik: nehéz az élet; minden drága; kevés a pénz… De már nem várja tőlem a megoldást.

Anyám még mindig haragszik rám. – Megkeményedtél! Régen más voltál…
De én tudom: ha akkor nem teszem meg ezt a lépést, talán soha nem nőnek fel igazán.

Néha éjszakánként mégis elbizonytalanodom: vajon jó anya vagyok-e? Vajon tényleg ezt kellett tennem? Vagy csak önző voltam? Ti mit tettetek volna az én helyemben?