Amikor a szeretet csatatérré válik: Zsófia története férje és családja között

– Nem bírom tovább, Zsófi! Az anyád úgy néz rám, mintha elloptam volna a lányát, az öcséd meg még egy asztalhoz sem akar velem ülni! – Gábor hangja remegett a düh és a sértettség keverékétől, miközben a lakás kulcsait az előszobai komódra csapta. Ott álltam a nappali közepén, a kezem reszketett, ahogy próbáltam szavakat találni, amelyek lecsillapíthatnák ezt a vihart. De minden szó üresnek tűnt, ahogy a tekintetem is, amit ráemeltem.

– Gábor, kérlek… Ők a családom. Nem tudom csak úgy kitörölni őket az életemből. Tudod, mennyit jelentenek nekem – suttogtam, de ő már hátat fordított, és becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját.

Így néz ki az életem mostanában. Három éve, amikor hófehér ruhában álltam Gábor mellett a zuglói Szent István templomban, biztos voltam benne: együtt minden akadályt legyőzünk. Ő volt a támaszom, a legjobb barátom, az ember, aki megtanított feltétel nélkül szeretni. Anyám, Ilona sírt az örömtől, apám, László erősen megszorította Gábor kezét, mintha fiává fogadná. Az öcsém, Balázs viccelődött: „Gábor, ha átjutsz az anyu-féle töltött káposzta próbán, igazi családtag leszel!”

Aztán minden megváltozott, amikor Budapestre költöztünk. Gábor egy nagy cégnél kapott állást informatikusként, én pedig nővérként helyezkedtem el a Szent János Kórházban. Az első hónapokban boldogok voltunk – együtt fedeztük fel a várost, szombatonként piacra jártunk a Lehelre friss zöldségért, esténként sétáltunk a Margitszigeten. De hamar jöttek az első repedések. A családom gyakran jött – anyu hozta a házi sütiket, apu meg mindent megszerelt a lakásban, ami elromlott. Balázs is rendszeresen beugrott egy Fradi-meccsre vagy csak beszélgetni.

Gábor eleinte kedves volt velük, de egyre inkább visszahúzódott. Egyre többször panaszkodott: nincs magánéletünk, mintha vendégek lennénk a saját otthonunkban. „Zsófi, a tieid mindig itt vannak! Nem látod, hogy szükségünk lenne egy kis nyugalomra?” – mondta halkan, de határozottan.

Próbáltam beszélni anyuval: „Anyu, talán ritkábban kéne jönnötök… Gábor kicsit…” Nem hagyta befejezni. „Zsófi, mi vagyunk a családod! Most, hogy férjhez mentél, már nincs ránk szükséged?” – nézett rám olyan szomorúan, hogy belesajdult a szívem.

A viták egyre gyakoribbak lettek. Egy este apu szerelte a csapot és véletlenül lefröcskölte Gábort vízzel. Gábor ekkor robbant: „Elég! Ez már nem a ti házatok! Zsófi és én külön életet élünk!” Apu szó nélkül távozott. Ott maradtam köztük – mint egy híd, ami recseg-ropog a ránehezedő súly alatt.

Ezután Gábor nem beszélt többet a családommal. Nem vette fel nekik a telefont sem. Ha jöttek hozzánk Pestre, elment otthonról valami ürüggyel. Anyu könyörgött: „Beszélj vele! Jöjjön el legalább húsvéti ebédre!” – de Gábor csak hallgatott.

– Zsófi, mit tett veled ez az ember? Miért kerüli a családodat? – kérdezte anyu sírva. Nem tudtam mit mondani. Hazudtam: kitaláltam munkahelyi elfoglaltságokat vagy betegséget – mindent csak azért, hogy ne kelljen kimondanom az igazat: a férjem már nem akar részt venni a családom életében.

Bennem mindennap harc dúlt. Szerettem Gábort – figyelmes volt velem, gyengéd és vicces; mindig megnevettetett egy nehéz nap után. De bűntudatom volt azok iránt is, akik annyi szeretettel és áldozattal neveltek fel. Balázs egyszer azt mondta: „Nem ismerlek rád. Mintha eltűntél volna mióta vele vagy.” Ez jobban fájt minden veszekedésnél.

Egy este magányosan ültem a konyhaasztalnál, amikor Gábor odajött hozzám:
– Zsófi, nem bírom tovább így. Vagy ők vagy én.
Ránéztem döbbenten:
– Mit jelent ez? Hogy választanom kell közted és a családom között?
– Tudod jól, mit gondolok róluk. Soha nem fogadtak el igazán. Mindig kívülállónak érzem magam közöttük. Ha velem akarsz lenni, húznod kell egy határt. Különben…
A hangja elcsuklott.

Aznap éjjel nem aludtam. Forgolódtam az ágyban; hallgattam azt az üvöltő csendet, ami hangosabb volt bármilyen veszekedésnél. Eszembe jutottak a gyerekkori esték Szolnokon – nagyi friss kenyere illata, nevetés vacsoránál, az otthonosság érzése. És eszembe jutottak az első napok Gáborral – amikor még azt hittük: nincs határ köztünk.

A következő hetekben próbáltam kompromisszumot találni. Javasoltam: ritkábban jöjjenek hozzánk anyuék; inkább mi utazzunk hozzájuk vidékre hétvégente. Gábor félszívvel belement – de a feszültség nem múlt el. Minden anyutól jövő telefon újabb veszekedést szült.

Egy nap korábban értem haza munkából; Gábort pakolni láttam.
– Mit csinálsz? – kérdeztem remegve.
– Elmegyek pár napra egy baráthoz. Kell egy kis tér… átgondolni mindent – mondta halkan.

Egyedül maradtam abban a lakásban, ami már inkább csatatér volt két világ között – azok között, akiket mindennél jobban szeretek.

Most itt ülök az ablakban és nézem ahogy az eső mossa Budapest háztetőit. Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben le kell mondanod egy részedről? Hol ér véget a társ iránti szeretet és hol kezdődik az önmagad elárulása?

Talán ti tudjátok rá a választ…