„Anya, a konyhában fogsz aludni” – Mária története Újpestről

– Anya, ezt nem lehet így tovább csinálni! – csattant fel Gábor hangja, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával egyre közelebb kerültem volna ahhoz, hogy elveszítsem mindazt, amiért egész életemben küzdöttem.

– Mit nem lehet? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg. A lakásban csend volt, csak az óra kattogása hallatszott a falon. Ez a lakás volt az otthonom negyven éven át. Itt nőtt fel Gábor és a húga, Zsuzsa is. Itt sírtam, nevettem, dolgoztam, főztem rájuk minden nap.

Gábor idegesen végigsétált a szobán. – Nézd, anya… most már nekem is családom van. Judit terhes, és szükségünk van helyre. Te úgyis csak egész nap a tévét nézed vagy a konyhában ülsz. Nem lenne jobb neked is egy kis nyugalom? Azt gondoltuk… – elakadt a szava, majd hirtelen kibökte: – Azt gondoltuk, hogy átalakítjuk a lakást. Te alhatnál a konyhában. Ott csend van, és közel van a fürdő is.

A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofont kaptam volna. A konyhában? Ott, ahol egész életemben főztem rájuk? Most ott kellene aludnom, mint valami cselédnek? Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Gábort, aki valaha az én kisfiam volt – most pedig idegenként állt előttem.

– Ez az én lakásom – suttogtam végül. – Apáddal együtt vettük meg, amikor még fiatalok voltunk. Minden forintot félretettünk érte. Hogy gondolod ezt?

Gábor felsóhajtott. – Anya, ne csinálj ebből drámát! Nézd meg magad körül: minden régi, minden poros. Mi felújítanánk mindent! Juditnak is kényelmesebb lenne. És… – itt elhallgatott, majd halkan hozzátette: – Amúgy is… te már nem vagy fiatal. Nem lenne jobb egy kis nyugalom?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gábor beteg volt óvodásként, és én virrasztottam mellette éjszakákon át. Amikor az első szerelmi csalódását átélte gimnazistaként, és én vigasztaltam. Most pedig ő akar engem kiszorítani a saját otthonomból.

Aznap este Zsuzsa is átjött. Ő mindig érzékenyebb volt Gábor problémáira, de most rám nézett, és csak ennyit mondott:

– Anya… Gáborék tényleg bajban vannak. Judit szülei nem segítenek nekik semmiben. De… ez akkor sem helyes így.

– Akkor mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesetten. – Menjek el innen? Hova menjek? Az öregotthonba? Vagy albérletbe egyedül?

Zsuzsa lehajtotta a fejét. – Nem tudom… de azt sem akarom, hogy összevesszetek örökre.

Az éjszaka hosszú volt és hideg. A gondolataim cikáztak: vajon tényleg csak útban vagyok már? Vajon tényleg jobb lenne mindenkinek nélkülem?

Másnap reggel Gábor már korán jött haza munkából. Judit is vele volt; gömbölyödő pocakját simogatta.

– Anya – kezdte Gábor –, beszéltünk Zsuzsával is. Tudjuk, hogy nehéz ez neked… De mi most családot alapítunk. Szükségünk van a helyre. Ha nem akarsz a konyhában aludni… akkor talán jobb lenne, ha keresnél magadnak valami más megoldást.

– Mit jelent ez? – kérdeztem döbbenten.

– Hogy el kell költöznöd – mondta ki Judit hidegen.

A világ összedőlt bennem. Az én fiam mondja ezt nekem? Az én fiam akar utcára tenni?

Aznap este felhívtam régi barátnőmet, Ilonát.

– Mária! Hát ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Ilona. – Hogy lehet ilyen hálátlan egy gyerek? Nálunk ilyet soha nem engednék meg! Beszélj vele újra! Vagy menj ügyvédhez!

De mit ér az ügyvéd egy anyai szívvel szemben? Mit érnek a papírok azokkal az emlékekkel szemben, amiket együtt gyűjtöttünk ebben a lakásban?

Napokig nem szóltam senkihez. Csak ültem a régi fotelben és néztem ki az ablakon az újpesti panelrengetegre. Aztán egy este Zsuzsa csendben mellém ült.

– Anya… én nem hagylak magadra. Ha kell, hozzám költözöl. De kérlek… ne hagyd magad! Ez a te otthonod is!

A könnyeim újra folytak. Tudtam: harcolnom kell magamért. Másnap bementem a közös önkormányzati ügyfélszolgálatra és érdeklődtem a jogaimról. Kiderült: amíg én vagyok a tulajdonos, senki nem tehet ki innen erőszakkal.

Amikor ezt elmondtam Gábornak, először dühös lett.

– Miért vagy ilyen önző? Miért nem tudsz lemondani rólunk?

– Én egész életemben értetek éltem! – kiáltottam rá először az életben igazán haragosan. – Most először magamért harcolok!

Azóta eltelt pár hónap. Gáborék végül albérletbe költöztek; Zsuzsa gyakran meglátogat és segít nekem bevásárolni vagy orvoshoz menni. Néha még mindig fáj belegondolni: hogyan jutottunk idáig? Hol rontottam el? Vajon tényleg önző vagyok… vagy csak egyszerűen szeretnék emberként élni az utolsó éveimben?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg csak útban vagyunk öregkorunkra?