Az ajándék, ami két életet változtatott meg: Egy magyar nő bátorságának története

„Kati, azonnal gyere az intenzívre! A kis Marci állapota romlott, szükségünk van rád!” – kiáltotta be a nővérpult mögül Zsuzsa, miközben én épp a kabátomat vettem fel a Szent János Kórház nővérszobájában. A tizenkét órás műszak után csak arra vágytam, hogy végre hazaérjek a lányomhoz, Emeséhez, és együtt vacsorázzunk. De abban a pillanatban minden fáradtságom elszállt. Rohantam a folyosón, miközben a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

Marci tízéves volt, nagy barna szemekkel és olyan mosollyal, ami még a legrosszabb napot is bearanyozta. Három hónapja veseelégtelenséggel küzdött. Az anyukája, Dóra minden nap ott ült az ágya mellett, szemei vörösek voltak a sírástól és a tehetetlenségtől. Az apja, Laci próbált erős maradni, de látszott rajta, hogy darabokra hullik belül. „Miért pont ő?” – kérdeztem magamtól újra és újra, miközben gyógyszert adtam be neki vagy vérnyomást mértem.

Egyik nap Dr. Farkas jött be az eredményekkel: „Sajnos sem az anyuka, sem az apuka nem alkalmas donor. A nagyszülők sem. Várnunk kell egy regisztrált donorra.” Dóra összeomlott. Átöleltem, miközben mindkettőnk szemébe könnyek gyűltek. „Mi lesz, ha nem találnak donort?” – suttogta. Nem volt válaszom.

Otthon sem tudtam kiverni Marcit a fejemből. Emese épp babázott a nappaliban, én pedig bűntudattal néztem rá – miért ilyen szerencsés az én gyerekem, miközben mások szenvednek? Éjjelente forgolódtam az ágyban, Dr. Farkas szavai visszhangoztak bennem: „Néha csak az élő donor segíthet.”

Másnap megkérdeztem: „Mi lenne, ha én vállalnám a vizsgálatokat?” Dr. Farkas meglepetten nézett rám: „Biztos vagy benne? Ez óriási döntés.” De én már eldöntöttem.

A vizsgálatok heteken át tartottak. Minden nap dolgoztam tovább, próbáltam erős maradni Marciért és a családjáért. Amikor Dr. Farkas felhívott: „Kati, alkalmas vagy donornak”, egyszerre sírtam örömömben és félelmemben.

El kellett mondanom otthon is. Este leültem Emesével az asztalhoz: „Anyának műtétre kell mennie, hogy segíthessen egy kisfiún.” Emese átölelt: „Nem félek, anya. Te vagy a legbátrabb.” De anyám kiakadt: „Miért kockáztatod az életed? Neked is van gyereked! Mi lesz, ha bajod esik?” A férjemmel, Gáborral is veszekedtünk egész éjjel: „Ránk is gondolsz egyáltalán?” – vágta a fejemhez. De tudtam, ha nem teszek semmit, sosem bocsátanám meg magamnak.

A műtét napja olyan volt, mintha egyszerre rémálomban és csodában lennék. A műtőben fények villogtak, idegen hangok zsongtak körülöttem. Amikor felébredtem, az első mondat ez volt: „A transzplantáció sikerült.” Zokogtam.

Marci gyorsabban gyógyult, mint bárki remélte volna. Amikor először meglátogatott a kórteremben, egy rajzot hozott – engem ábrázolt szuperhősként köpenyben és hatalmas szívvel a mellkasomon. „Köszönöm, Kati néni” – mondta halkan. Akkor tudtam: minden fájdalom megérte.

De nem volt könnyű. Néhány kolléga irigyelte a médiafigyelmet, ami körülöttem kialakult. „Csak azért csináltad, hogy híres legyél?” – kérdezte gúnyosan egy nővér a folyosón. Mások névtelen üzeneteket hagytak: „Gondolj inkább a saját családodra!” Voltak pillanatok, amikor megbántam – főleg amikor fájt minden mozdulat vagy amikor Emese sírt, mert nem tudtam vele játszani.

Dóráék pénzt akartak adni hálából. Visszautasítottam: „Ezt nem lehet pénzzel megfizetni.” De az őszinte hálájuk örökre összekötött minket.

Pár hónap múlva elkezdtem előadásokat tartani szervdonációról egészségügyi iskolákban és beteg gyermekek szüleinek. Sokan sírtak, mások azt kérdezték: „Nem féltél?” Persze hogy féltem! De nem hagyhattam, hogy a félelem erősebb legyen a reménynél.

Ma Marci egészséges fiú – focizik az Újpest utánpótlásában és minden születésnapomon képeslapot küld. A családom végül megértett – Emese büszke rám és Gábor is azt mondja: „Jól döntöttél.”

Néha este kinézek az ablakon és elgondolkodom: Megtenném-e újra? Igen. Mert néha elég egyetlen bátor lépés ahhoz, hogy két élet örökre megváltozzon.

És ti? Vajon képesek lennétek ekkora áldozatot hozni? Vagy hagynátok, hogy a félelem győzzön?