„El kell költöznöm egy időre” – Egy budapesti szerelem széthullása

– El kell költöznöm egy időre – mondta Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a reggeli kávém lassan kihűlt a kezemben. A szívem egy pillanatra megállt, majd vadul kalapálni kezdett. Nem értettem. Tegnap még együtt nevettünk a Margitszigeten, ma pedig mintha idegenek lennénk egymásnak.

– Miért? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. Gábor nem nézett rám, csak a kezét bámulta, mintha a tenyerében keresné a választ.

– Szükségem van egy kis térre. Nem tudom, mit akarok. Sok minden összejött mostanában… a munka, anyám betegsége… és… – elharapta a mondatot.

A lakásunkban hirtelen minden túl szűk lett. A falak, amelyek eddig biztonságot adtak, most fojtogattak. Az ablakon át hallottam a villamos csilingelését, mintha csak azt akarná mondani: az élet megy tovább, akármi is történik.

A barátnőim mindig irigyeltek. „Neked bezzeg minden összejött!” – mondta Eszter nemrég, amikor együtt ültünk egy kávézóban a Deák téren. Gábor magas volt, sötétbarna haja mindig kicsit kócos, kék szemeiben ott csillogott a huncutság. Mindenki azt hitte, hogy mi vagyunk az álompár. Én is ezt hittem.

Aznap este Gábor összepakolt néhány ruhát és elment. A lakásban csak az ő illata maradt, és a csend. Próbáltam nem sírni, de amikor megláttam az üres fogkefetartót, kitört belőlem minden fájdalom.

Másnap reggel anyám hívott.
– Kislányom, minden rendben? Olyan furcsán hangzol.
– Persze, anya – hazudtam. – Csak fáradt vagyok.
De anyák mindent megéreznek.
– Ha beszélni akarsz róla…
– Majd… később – suttogtam.

A munkahelyemen is mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben. A főnököm, Katalin néni odahívott magához ebédszünetben.
– Zsófi, ha gond van otthon, szólj nyugodtan. Tudod, hogy számíthatsz rám.
Csak bólintottam. Nem akartam beszélni róla. Még magamnak sem tudtam kimondani: Gábor elment.

Hetek teltek el. Gábor néha írt egy-egy üzenetet: „Hogy vagy?” vagy „Remélem, jól vagy.” De sosem kérdezte meg: „Hiányzom?” vagy „Visszajöhetek?”

Egyik este Eszter áthívott magához.
– Zsófi, most már elég! Nem ülhetsz örökké otthon. Gyere el velem egy koncertre!
Nem volt kedvem menni, de végül beadtam a derekam. A koncerten mindenki nevetett és táncolt, én viszont csak Gáborra tudtam gondolni. Vajon ő is gondol rám? Vagy már rég továbblépett?

Hazafelé Eszter megállt velem a Lánchíd közepén.
– Miért hagyod, hogy tönkretegyen? – kérdezte halkan.
– Mert szeretem – feleltem könnyes szemmel.
– De ő most nem szeret téged eléggé ahhoz, hogy veled maradjon.
Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Igaza volt? Lehet szeretni valakit úgy is, hogy közben fájdalmat okozunk neki?

Közben Gábor családja is jelentkezett. Az anyukája felhívott:
– Zsófikám, ne haragudj Gáborra! Nagyon nehéz időszakon megy keresztül…
– Értem én – mondtam udvariasan –, de nekem is nehéz.
Aztán letettem a telefont és sírtam. Mindenki Gábort sajnálta. De ki sajnál engem?

Egy vasárnap délután apám jött át hozzám. Ritkán beszélgetünk mély dolgokról, de most leült mellém a kanapéra.
– Tudod, anyáddal mi is voltunk ilyen helyzetben – kezdte csendesen. – Volt idő, amikor azt hittem, jobb lesz külön. De végül rájöttem: ha valakit igazán szeretsz, akkor harcolsz érte.
– És ha ő nem akar harcolni? – kérdeztem keserűen.
Apám csak vállat vont.
– Akkor el kell engedni.

Azóta minden nap próbálom újraépíteni magam. Néha sikerül mosolyognom a villamoson ülve; néha még mindig összeszorul a szívem, ha meglátok egy barna hajú fiút kék szemekkel. De már nem várom Gábort haza.

A barátaim lassan visszahoznak az életbe: közös főzések, séták a Városligetben, nevetések egy pohár bor mellett. Rájöttem: nem attól vagyok teljes ember, hogy valaki mellettem van. Hanem attól, hogy képes vagyok újra felállni.

Néha mégis elgondolkodom: vajon tényleg jobb így mindkettőnknek? Vagy csak gyávák voltunk szembenézni az igazi problémákkal?

„Lehet újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Vagy csak tovább kell lépni?” – ti mit gondoltok?