„Egy unoka elég!” – Amikor a család a legnagyobb akadályom lett

– Eszter, ezt most komolyan gondoljátok? – Anyósom, Ilona hangja élesen hasított át a nappalin, amikor bejelentettük, hogy második babát várunk. A férjem, Gábor, szorosan fogta a kezem, de éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek. A levegőben feszültség vibrált, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná össze a torkomat.

– Igen, Ilona néni, – próbáltam mosolyogni, de a hangom remegett. – Nagyon boldogok vagyunk.

Ilona arca eltorzult. – Egy unoka elég! – mondta halkan, de annál metszőbben. – Nem kell több gyerek ebbe a családba. Inkább foglalkozzatok azzal az eggyel rendesen!

A szívem összeszorult. Az első gyermekünk, Marci, most volt három éves. Mindig is nagy családra vágytam, testvérekre, nevetésre, közös vacsorákra. Gábor is így nőtt fel: három testvérrel, zsúfolt lakásban, de szeretetben. Mégis, anyósom szavai úgy vágtak belém, mintha bűnt követtem volna el.

Aznap este Gábor csendben ült az ágy szélén. – Sajnálom, Eszter – mondta halkan. – Anyám mindig ilyen volt. Mindig mindent jobban tud.

– De miért? – kérdeztem kétségbeesetten. – Miért nem örül nekünk? Miért nem lehet egyszer az életben csak boldog?

Gábor vállat vont. – Szerinte egy gyerekre kell koncentrálni. Ő is egyke volt. Mindig azt mondta: „A több gyerek csak bajt hoz.”

Napokig nem tudtam aludni. Ilona minden látogatáskor célozgatott: „Ugye nem lesz túl nagy korkülönbség? Ugye Marci nem fog háttérbe szorulni?” Egyre gyakrabban szólt be: „Remélem, nem várjátok el tőlem, hogy mindkét gyereket pesztráljam!”

A szüleim próbáltak támogatni, de ők vidéken éltek, ritkán tudtak jönni. Egyedül éreztem magam Budapesten, egy panelház tizedik emeletén, ahol minden nap ugyanaz a szürkeség fogadott.

A terhességem nehéz volt. Folyamatosan aggódtam: vajon tényleg hibát követtem el? Vajon önző vagyok? Egyik este Marci odabújt hozzám.

– Anya, mikor jön a kistesó?

Elmosolyodtam és megsimogattam a haját. – Hamarosan, kisfiam.

– Akkor is szeretni fogsz engem?

A szívem majd megszakadt. – Mindig szeretni foglak. Téged is és a kistesódat is.

Gábor egyre feszültebb lett. Egyik este összeveszett az anyjával telefonon.

– Anya, ez a mi döntésünk! Nem akarjuk hallani többé ezeket a beszólásokat!

– Hálátlan vagy! – kiabálta Ilona. – Mindent értetek tettem! Most meg hátat fordítotok nekem!

Gábor letette a telefont és dühösen nézett rám.

– Miért nem lehet egyszerűen elfogadni? Miért kell mindig mindent irányítani?

A szülés előtt két héttel Ilona váratlanul beállított hozzánk. Virágot hozott és egy doboz csokit Marcinek.

– Eszter – kezdte halkan –, lehet, hogy túl kemény voltam. Csak féltelek titeket. Nem akarom, hogy túlterheljétek magatokat.

Néztem őt: az arcán fáradtság és félelem keveredett.

– Ilona néni, nekünk ez fontos. Szeretjük egymást és mindkét gyerekünket is szeretni fogjuk.

Sóhajtott és leült mellém.

– Tudod… amikor Gábort szültem, majdnem belehaltam. Az orvos azt mondta: ne vállaljak több gyereket. Ezért lett egyke. Mindig féltem attól, hogy elveszítek valakit…

Először láttam benne az embert, aki maga is félelmekkel küzdött.

A kislányunk, Anna megszületett egy esős májusi hajnalon. Ilona ott volt a kórházban; először csak távolról figyelt minket, aztán odajött és megsimogatta Anna fejét.

– Szép baba… – suttogta könnyes szemmel.

Azóta sem lettünk tökéletes család. Ilona néha még mindig beszól vagy aggódik túlzottan. De már tudom: mindannyian hordozunk sebeket és félelmeket.

Most itt ülök két gyermekemmel az ölemben és arra gondolok: Vajon hány családban okoz fájdalmat a múlt? Hányan félnek kimondani az érzéseiket? És vajon képesek vagyunk-e valaha igazán elfogadni egymást úgy, ahogy vagyunk?