Papíregér, vágyakozó szív – Natália története

– Ne menj haza ma este, kérlek! – suttogta Zsófi, miközben a hideg padon ültünk a Népligetben. A kabátja túl nagy volt rá, a haja kócos, a szemeiben pedig ott ült az a fájdalmas vágy, amit én is jól ismertem: hogy valaki végre maradjon. Hogy valaki végre ne hagyja magára.

A novemberi este hamar sötétedett, a város fényei tompán vibráltak a ködben. Én akkor már évek óta dolgoztam pszichológusként a kerületi művelődési házban, és Zsófi csak véletlenül keveredett be az egyik kreatív foglalkozásomra – vagy talán én vonzottam be őt? Az első perctől éreztem, hogy közös a sorsunk. Én is voltam az a gyerek, aki sehova sem illett igazán.

– Zsófikám, haza kell menned. Apukád aggódni fog – próbáltam gyengéden.
– Apa észre sem veszi. Most már van új családja. Anyu… Anyu csak szerdánként hív.

Elhallgattam. A fejemben újraéledtek a régi képek: apám, aki a válás után magával vitt az alig 36 négyzetméteres panelba Kőbányán, és elfelejtette, hogy egy gyereknek nem elég egy hétig virslit enni. Anyám, aki új férjével Svédországba költözött, és ugyan csokit küldött postán, de sosem kérdezte meg: boldog vagyok-e.

Zsófi a szomszéd házban lakott. Az apja, Márk, informatikus volt – örökké fülhallgatóval a fején dolgozott otthonról. A mostohaanyja, Renáta, két óvodás ikergyerekkel volt elfoglalva, és nem rejtette véka alá: Zsófi csak teher neki. Amikor először becsöngettem hozzájuk, hogy meghívjam Zsófit a foglalkozásra, Renáta rám se nézett.

– Nem az én lányom – mondta szárazon. – Beszéljen az apjával.

Márk vállat vont.
– Ha akar menni, menjen. Csak ne zavarja Renátát.

Zsófi egereket rajzolt. Mindenhova: füzetek szélére, szalvétákra, sőt egyszer még a művház folyosójának falára is. Mindegyik más volt: egyik masnival, másik sajttal, harmadik összegömbölyödve az ágy alatt.

– Miért pont egerek? – kérdeztem egyszer.
– Mert csendesek és senki sem veszi őket észre. Mint engem.

Elszorult a torkom. Eszembe jutottam tizenhárom évesen: próbáltam megfelelni mindenkinek. Főztem az öcsémnek, takarítottam suli után, kitűnő bizonyítványokat vittem haza. Anyám azt mondta: „Natália olyan önálló!” Apám csak akkor büszkélkedett velem, ha nem volt ott az új felesége.

A mostohaanyám – Erzsébet – saját lányával, Orsival foglalkozott inkább. Orsi szép volt és elkényeztetett; mindent megkapott. Én csak egy zavaró tényező voltam apám új életében. Egy este véletlenül meghallottam őket:

– Erzsi, már nem bírom Natáliát. Talán jobb lenne anyjánál.
– De hát az exed akarja őt?
– Nem tudom… De Orsinak is kell a nyugalom.

Aznap éjjel egérként sírtam a takaró alatt.

Zsófi egyre többször maradt ott velem foglalkozás után. Segített ecseteket mosni, ceruzákat rendezni. Néha hozott nekem saját készítésű agyagfigurákat – mindig egér volt mindegyik.

Egy délután könnyes arccal jött be.
– Renáta azt mondta apának, hogy neveletlen vagyok és miattam sírtak az ikrek egész éjjel. Apa mérges lett és eltiltott a mesenézéstől egy hétre.

Átöleltem.
– Nem te vagy a hibás, Zsófikám. A felnőttek néha igazságtalanok.

Tudtam miről beszélek. Anyám éveken át ismételgette: „Erősnek kell lenned.” De mit jelent erősnek lenni? Nem sírni? Úgy tenni, mintha minden rendben lenne?

Felnőttként próbáltam kapcsolatokat építeni. Mindig ugyanaz lett a vége: én túl sokat adtam, ők elmenekültek. Az utolsó párom – Tamás – egyszer csak ezt mondta:
– Natália, te mindenkinek mindent akarsz adni. Csak magadnak nem hagysz semmit.

Talán igaza volt? Talán ezért ragaszkodtam annyira Zsófihoz? Neki akartam adni azt az elfogadást és biztonságot, amit én sosem kaptam meg.

Egy nap felhívott Renáta.
– Natália, Zsófi azt mondta, ott akar aludni magánál. Ez kizárt. Ne ígérjen neki ilyet!
– Értem – válaszoltam nyugodtan. – De néha jó lenne hagyni neki érezni, hogy fontos valakinek.
– Nekem van saját gyerekem! Nem tudok mindenkiért felelni!

Letette anélkül, hogy elköszönt volna.

Zsófi egyre inkább bezárkózott. A rajzai sötétebbek lettek; az egerek szomorúak és összegömbölyödöttek.

Egy délután odajött hozzám foglalkozás után és átnyújtott egy borítékot.
– Ez magának van – mondta halkan.
A borítékban papírból kivágott egér volt és egy rövid üzenet: „Köszönöm, hogy lát engem.”

Könnyek szúrták a szemem. Vajon én valaha megköszöntem valakinek ugyanezt? Vajon engem valaha igazán látott valaki?

Nem sokkal később Zsófi apja állást kapott Győrben. Renáta örült – az ikrek ott elit oviba járhatnak majd. Zsófit Prágára vitték a nagymamához.

Az utolsó napján odajött hozzám.
– Félek ott egyedül lenni – suttogta.
– A nagymama szeret téged.
– De ő már öreg és sokat alszik… Én majd rajzolok egereket és várom magát.

Megígértem neki, hogy leveleket írok és küldök neki színes ceruzákat postán.

Aznap este hazafelé néztem magamra a tükörben: egy felnőtt nő nézett vissza rám vágyakozó gyerekszemekkel. Az elveszett pillanatot kerestem: amikor valaki egyszer azt mondhatná nekem is – „Látlak.”

Ma már gyerekpszichológiával foglalkozó blogot vezetek; gyakran gondolok vissza Zsófira és saját gyerekkoromra is. Más gyerekeknek segítek megtalálni a hangjukat a felnőttek konfliktusai és közönye között. De vajon én tudok-e jó anyja lenni önmagamnak?

Néha ránézek arra a papíregérre a monitoromon és megkérdezem magamtól: lehet-e igazán szeretni önmagunkat annyi év láthatatlanság után? Ti is érzitek néha magatokat egérnek mások házában?