A falak között: Egy magyar család titkai és harcai

– Anya, beszélnünk kell – Dóra hangja remegett, ahogy a nappali ajtajában állt. A kora esti fény sárgás foltokat vetett a falra, ahol még mindig ott lógtak a régi családi fotók: apám katonaruhában, anyám a kertben, Dóra kicsiként a homokozóban. A szívem összeszorult.

– Miről van szó, kicsim? – próbáltam nyugodtnak tűnni, de már éreztem, hogy valami nagy baj közeleg.

Dóra leült velem szemben, és idegesen babrálta a pulóvere ujját. – Sokat gondolkodtam mostanában… Tudom, hogy nehéz lesz ezt hallani, de… szerintem el kellene adnunk a házat.

A levegő megfagyott. Egy pillanatig csak a falióra kattogását hallottam. A házunkat? Azt a házat, ahol minden karácsonyt együtt ünnepeltünk, ahol apád utolsó napjait töltötte? Ahol minden repedésnek története van?

– Miért? – suttogtam végül.

– Anya, nekem is jár egy esély. Itt soha nem fogok előrébb jutni. Ha eladnánk, vehetnék egy kis lakást Budapesten, újrakezdhetném… Neked is könnyebb lenne egy kisebb helyen. Ez a ház túl nagy már neked egyedül.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg eső. Tudtam, hogy igaza van – az utóbbi években egyre nehezebben ment a kert rendben tartása, a tető is beázott tavaly. De ez volt az otthonom. Az egyetlen biztos pont az életemben.

– És neked mi lesz az otthonod? – kérdeztem halkan.

Dóra felsóhajtott. – Anya, én már rég nem érzem magam itthon ebben a faluban. Mindenki csak pletykál, mindenki mindent tudni akar… Elegem van ebből. Szeretnék végre önálló lenni.

A könnyeim potyogni kezdtek. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor Dóra lázasan feküdt az ágyában, és én virrasztottam mellette. Az első szerelmi csalódása után is én vigasztaltam. Most pedig úgy éreztem magam, mint egy feleslegessé vált bútordarab.

– És én? Mi lesz velem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Anya… – Dóra hangja megremegett. – Nem akarom, hogy rosszat gondolj rólam. De nem élhetünk örökké a múltban.

Aznap este nem aludtam. A ház minden zuga emlékeket suttogott: apám pipafüstje a verandán, anyám nevetése a konyhából, Dóra első lépései a folyosón. Hogy tudnék megválni mindettől?

Másnap reggel átjött a nővérem, Zsuzsa is. Dóra már neki is elmondta a tervét.

– Te mit gondolsz erről? – kérdeztem tőle reménykedve.

Zsuzsa vállat vont. – Nézd, Éva, én már régóta mondom, hogy túl nagy ez neked. De értem Dórát is. Ma már mindenki menekül innen. A fiataloknak nincs jövőjük ebben a faluban.

– És mi lesz velünk? Mi lesz azokkal az emlékekkel? – fakadtam ki.

Zsuzsa szomorúan nézett rám. – Az emlékeket nem lehet eladni. De néha muszáj továbblépni.

Dóra napokig kerülte a tekintetem. Éreztem rajta a feszültséget. Egy este aztán leült mellém a kanapéra.

– Anya… Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. De nem akarok úgy élni, mint te meg nagyi: mindig másokhoz alkalmazkodva, mindig csak túlélve… Szeretném megpróbálni máshogy.

Sokáig hallgattam. Végül csak ennyit mondtam:

– Én csak attól félek, hogy ha eladjuk ezt a házat, végleg elveszítelek téged is.

Dóra átölelt. – Soha nem fogsz elveszíteni engem. Csak szeretném végre megtalálni önmagam.

Aznap éjjel elővettem egy régi fényképalbumot. Néztem apám komoly arcát, anyám mosolyát, Dóra gyermeki tekintetét. Vajon tényleg csak a falak tartanak minket össze? Vagy valami több?

A következő hetekben egyre többet beszélgettünk Dórával. Néha veszekedtünk is – ő dühösen vágta hozzám: „Te sosem értettél meg engem!” Én pedig visszavágtam: „Te meg sosem értékelted azt, amit kaptál!”

Aztán egy este Dóra sírva tört ki:

– Anya, én csak azt akarom, hogy büszke legyél rám! Hogy ne kelljen mindig attól félnem, hogy csalódást okozok neked!

A szívem majd megszakadt. Rájöttem: talán én sem engedtem el soha igazán őt. Mindig magamhoz akartam láncolni – mert féltem az egyedülléttől.

Végül közösen döntöttünk: eladjuk a házat, de keresünk egy olyan lakást Pesten, ahol mindketten újrakezdhetjük – külön-külön, de mégis közel egymáshoz.

Most itt ülök egy idegen lakásban Budán, és nézem az ablakból a várost. Minden más lett – de talán így kellett lennie.

Vajon tényleg csak akkor lehetünk szabadok és boldogok, ha elengedjük a múltat? Vagy van valami, amit sosem szabad feladni? Ti mit gondoltok erről?