Amikor már nem vagyok szívesen látott vendég: Egy unoka születésnapja nélkülem

– Anya, kérlek, ne gyere el a születésnapra. Nem lenne jó a hangulatnak. – A telefonom kijelzőjén ott villogott ez a mondat, és mintha egy pillanat alatt megfagyott volna körülöttem a levegő. A fiam, Gábor írta. Az én egyetlen fiam, akit húsz évig egyedül neveltem fel, akinek mindent odaadtam, amit csak tudtam. Most pedig azt mondja: ne menjek el az unokám, Marci negyedik születésnapjára.

A konyhaasztalnál ültem, kezem remegett a csésze felett. A kávé kihűlt, de nem volt erőm felállni. A falon Marci rajza lógott: egy napocska, egy ház, és egy nagy mosolygós nagymama. Én voltam az. Legalábbis azt hittem.

– Miért? – suttogtam magam elé. – Mit tettem, hogy ezt érdemlem?

Az elmúlt hónapokban egyre ritkábban hívtak át. Régen minden hétvégén együtt ebédeltünk, én főztem a kedvenc paprikás krumplit, Marci pedig az ölembe bújt mesét hallgatni. De mióta Gábor új munkahelyet kapott és a felesége, Zsófi is visszament dolgozni, valami megváltozott. Egyre többször éreztem magam feleslegesnek, mintha csak útban lennék.

Aztán jött az a veszekedés. Egy vasárnap délután történt, amikor Marci kiborította a levest az asztalra. Zsófi rákiabált, én pedig ösztönösen megvédtem az unokámat.

– Ne bántsd már, csak gyerek! – szóltam rá Zsófira.

– Kati néni, kérem, ne nevelje helyettem a fiamat! – vágott vissza élesen.

Gábor csak ült némán, mint aki ott sincs. Azóta valami eltört közöttünk.

Most pedig itt ülök egyedül, és próbálom megérteni: mikor váltam teherré? Hol rontottam el? Talán túl sokat akartam segíteni? Túl sokszor szóltam bele? De hát csak jót akartam…

Felidézem az első éveket, amikor Gábor egyedül maradt velem. Az apja elhagyott minket, én pedig két műszakban dolgoztam a gyárban, hogy mindene meglegyen. Soha nem panaszkodtam. Minden este együtt tanultunk, minden reggel együtt indultunk el. Amikor megszületett Marci, úgy éreztem, végre teljes lett a családunk. Zsófit is szerettem – legalábbis próbáltam –, de mindig éreztem köztünk egy falat.

A telefonom újra pittyent. Egy fénykép érkezett: Marci tortát fúj, körülötte lufik és mosolygó arcok. Én nem vagyok ott. A szívem összeszorul.

Nem bírom tovább. Felhívom Gábort.

– Szia anya – veszi fel halkan.

– Gábor… miért? Miért nem lehetek ott? – kérdezem remegő hangon.

– Anya, kérlek… Zsófi azt mondja, mindig kritizálod őt. És… én is érzem néha, hogy túl sokat szólsz bele mindenbe. Szeretünk téged, de most… most jobb lenne így.

– De hát csak segíteni akartam! – tör ki belőlem a sírás.

– Tudom… de néha jobb lenne, ha csak hagynád, hogy mi oldjuk meg a dolgainkat.

Leteszem a telefont. A könnyeim végigfolynak az arcomon. A lakás hirtelen túl nagy és túl üres lesz.

Az este csendben telik. Előveszem Marci régi rajzait, simogatom a papírt, mintha így közelebb kerülhetnék hozzájuk. Vajon emlékezni fog rám? Vagy csak egy név leszek majd a családi legendáriumban: „A nagymama, aki mindig mindent jobban tudott.”

Másnap reggel Zsuzsa barátnőm hív.

– Kati, mi van veled? Olyan levert vagy mostanában.

Elmesélem neki mindent. Ő is átélte már ezt: az anyós szerep sosem hálás feladat.

– Adj nekik időt – mondja végül. – Néha muszáj hátrébb lépni. Ha fontos vagy nekik, vissza fognak hívni.

De mi van akkor, ha nem hívnak? Ha ez most már így marad?

A boltban ismerősök kérdezgetik:

– Na és hogy van az unokád? Milyen volt a szülinap?

Mosolygok és hazudok:

– Nagyon jól sikerült…

Hazafelé menet megállok a játszótér mellett. Látom Marcit hintázni Zsófival. Nem vesznek észre. Egy pillanatra megállok, nézem őket – aztán továbbmegyek.

Otthon leülök az ablak elé és nézem az őszi esőt. Vajon tényleg jobb lenne mindenkinek nélkülem? Vagy csak most kell megtanulnom elengedni azt, amit annyira szerettem?

Talán egyszer majd újra együtt ülünk egy asztalnál. Talán egyszer majd Marci megkérdezi: „Nagyi, miért nem voltál ott azon a szülinapon?” Vajon mit fogok akkor mondani?

Mondd meg te: mikor lesz elég a szeretetből? És mikor kell elfogadni, hogy néha már nem vagyunk szívesen látott vendégek a saját családunkban sem?