Két tűz között: Anyám házában, férjem oldalán

– Nem bírom tovább, Zsófi! – csattant fel Gábor, miközben az ajtóban állt, kabátját idegesen gyűrögetve. – Vagy én, vagy az anyád! Nem lehet így élni!

A szívem összeszorult. Anyám a konyhában állt, hallotta minden szót. A keze remegett, ahogy a teáscsészét letette az asztalra. Gyerekkorom óta ő volt a biztos pont az életemben. Amikor apám elhagyott minket, ő tartotta össze a családot. Most pedig itt állok: a férjem és az anyám között, mindkettőjüket szeretem, de egyikük sem hajlandó engedni.

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan szólni hozzá, de már nem hallgatott rám. – Nem tehetjük ezt vele. Ez az ő háza.

– Pontosan! – vágott közbe. – Ez az ő háza, nem a miénk! Mindig úgy érzem magam, mint egy vendég. Nem tudok ellazulni, nem tudok otthon lenni. És mindenbe beleszól! Hány éves vagy már, Zsófi? Harmincöt! Még mindig anyád szoknyája mellett akarsz élni?

Anyám csendben ült le az asztalhoz. Láttam rajta, mennyire bántja ez az egész. Az arca sápadt volt, a szeme vörös a sírástól. Gyerekkoromban mindig azt mondta: „Zsófikám, bármi történik is, én mindig itt leszek neked.” Most viszont úgy tűnt, mintha én lennék az, aki elárulja őt.

Az egész ott kezdődött, amikor Gáborral összeházasodtunk. Mindketten átlagos fizetésből éltünk; albérletre nem futotta, lakást venni pedig esélyünk sem volt. Anyám felajánlotta, hogy költözzünk hozzá. „Nagy ez a ház, egyedül vagyok benne” – mondta akkor mosolyogva. Az első hónapokban minden rendben ment. Anyám segített a házimunkában, néha főzött ránk is. De ahogy telt az idő, Gábor egyre feszültebb lett.

– Miért kell mindig megmondania, mit csináljak? – panaszkodott esténként. – Még azt is megszabja, mikor mossak le a cipőmet!

Próbáltam közvetíteni köztük. Anyám tényleg néha túlzásba esett: ha Gábor későn ért haza, aggódva kérdezte tőle, mi történt; ha főzött valamit, megkérdezte tőle is, hogy ízlik-e. De sosem volt bántó vagy tolakodó – legalábbis szerintem.

Aztán jött a fordulópont: egy vasárnap délután Gábor és anyám összevesztek azon, hogy ki használja előbb a fürdőszobát. Gábor becsapta maga mögött az ajtót, anyám pedig sírva fakadt.

– Zsófi… – suttogta akkor anyám. – Nem akarok terhet jelenteni nektek. Ha mennem kell…

– Ne mondj ilyet! – öleltem át szorosan.

De Gábor nem engedett. Egyre többször hozta szóba: „Keressünk albérletet! Vagy legalább különítsük el a lakást!” De hogyan? A ház régi parasztház volt Kecskemét mellett; nem lehetett csak úgy kettéválasztani.

Egyik este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ingerült.

– Zsófi, döntened kell – mondta halkan. – Nem tudok így élni tovább. Vagy elköltözünk innen, vagy…

– Vagy mi? – kérdeztem remegő hangon.

– Vagy vége lesz – felelte.

Aznap éjjel alig aludtam. Anyám szobájából halk sírás hallatszott át. A fal túloldalán Gábor forgolódott az ágyban. Éreztem: mindkettőjüket elveszíthetem.

Másnap reggel anyám csendben pakolta össze a ruháit.

– Hová készülsz? – kérdeztem riadtan.

– Elmegyek Marikához pár napra – felelte halkan. – Hadd legyen egy kis nyugalmatok.

Gábor örült neki. „Végre csak mi ketten!” – mondta mosolyogva, de én csak ürességet éreztem.

A következő napokban minden furcsán csendes volt. Hiányzott anyám nevetése, a reggeli kávéillat, még az is, ahogy aggódva kérdezgetett minket. Gábor próbált kedves lenni, de láttam rajta: megkönnyebbült.

Egy hét múlva anyám visszajött. Fáradtnak tűnt.

– Zsófikám… – kezdte óvatosan –, ha úgy jobb nektek… eladom a házat. Veszek magamnak egy kis lakást a városban.

– Nem! – tört ki belőlem a tiltakozás. – Ez az otthonod!

Gábor azonban nem szólt semmit. Csak nézett maga elé.

Azóta minden nap egyre nehezebb lett. Anyám visszahúzódott; már nem főzött ránk, nem szólt bele semmibe. Gábor viszont egyre távolabb került tőlem.

Egy este leültem anyám mellé.

– Anya… mit csináljak?

– Kislányom – simogatta meg a kezem –, én már éltem eleget ebben a házban. Neked kell boldognak lenned.

De hogyan lehetnék boldog úgy, hogy közben elárulom azt az embert, aki mindent feláldozott értem?

Azóta is minden nap ezen gondolkodom: tényleg választanom kell? Miért nem lehet egyszerre szeretni a férjemet és az anyámat is? Vajon más magyar családokban is ennyire nehéz ez?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon van olyan megoldás, amiben senki sem sérül meg igazán?