Tényleg jobb távol lenni a családtól? Egy budapesti újrakezdés ára
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – kiáltottam rá a férjemre, miközben a bőröndöm cipzárját rángattam. – Hát nem érted, hogy nekem most mennem kell?
A nappaliban álltunk, a dobozok között, amiket két napja pakoltunk tele az új életünk reményével. Budapest fényei csábítóan villogtak az ablakon túl, de bennem csak egyre nőtt a szorongás. Anyám hívása mindent felborított. A hangja remegett, amikor közölte: „Lilla, apád kórházban van. Sztrókot kapott.”
Az egész életemet végigkísérte a családi feszültség. Egy kisvárosban nőttem fel, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről. Apám szigorú volt, anyám örökké aggódott, a bátyám, Zsolt pedig már tizenhét évesen elmenekült otthonról. Amikor Gábor megkérte a kezem, úgy éreztem, végre kiszabadulhatok ebből a fojtogató közegből. Azt hittem, ha elég messzire megyek, minden gondom ott marad a régi házban.
De most, hogy apám kórházban feküdt, hirtelen minden döntésem súlya rám nehezedett. Gábor próbált nyugtatni:
– Lilla, most költöztünk ide. Új munkahelyed van, nekem is. Nem hagyhatunk itt mindent az első héten!
– De hát ez az apám! – zokogtam. – Mi van, ha nem élem túl? Mi van, ha már soha többé nem beszélhetek vele?
A szavak ott maradtak köztünk, mint valami láthatatlan fal. Gábor nem értette, miért olyan fontos nekem az a család, akiktől mindig menekültem.
Végül másnap hajnalban felszálltam a vonatra. Az ablakon túl elmosódottak voltak a tájak, ahogy a gondolataim is. Vajon tényleg jobb volt távol lenni? Vagy csak gyáva voltam szembenézni azzal, amit otthon hagytam?
A kórházban anyám összetörten ült egy műanyag széken. Amikor meglátott, könnyek szöktek a szemébe.
– Lilla… azt hittem, már sosem jössz vissza.
– Anya… – öleltem át. – Sajnálom.
Apám fehér lepedő alatt feküdt, arca sápadt volt és idegen. Az orvosok szerint túléli, de soha nem lesz már a régi. Ott ültem mellette órákig, és csak néztem azt az embert, akitől mindig féltem – most pedig csak azt kívántam, bárcsak visszakaphatnám még egy kicsit.
Zsolt is hazajött. Évek óta nem beszéltünk rendesen. A konyhában ülve feszengve kortyolgatta a kávét.
– Te legalább eljöttél – mondta halkan. – Én már azt sem tudom, hogy kellene viselkednem velük.
– Szerinted miért menekülünk mindig? – kérdeztem tőle.
– Mert könnyebb haragudni rájuk, mint elfogadni őket olyannak, amilyenek.
Napokig maradtam otthon. Segítettem anyának főzni, takarítani, intézni az ügyeket. Apám néha rám nézett és valami furcsa melegség csillant meg a szemében. Talán most először láttam benne az embert, nem csak a szigorú apát.
Közben Gábor naponta hívott.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte egy este fáradtan.
– Nem tudom – suttogtam. – Most úgy érzem, itt kell lennem.
A kapcsolatunk kezdett megfakulni. Gábor nem értette ezt az új kötődést a családomhoz. Én pedig nem tudtam elengedni őket – most már nem.
Egy este anyám leült mellém a teraszon.
– Tudom, hogy nehéz volt itt felnőni – mondta halkan. – De mi mindig szerettünk téged. Csak… nem mindig tudtuk jól kimutatni.
Sírtam. Ő is sírt. Talán először beszéltünk igazán őszintén egymással.
Végül visszatértem Budapestre – de már nem voltam ugyanaz az ember. Gáborral hónapokig próbáltuk helyrehozni a kapcsolatunkat, de valami eltört bennem. Már nem tudtam úgy nézni rá vagy az új életünkre, mint korábban.
Egy év múlva elváltunk. Visszaköltöztem vidékre anyámhoz és apámhoz segíteni. Zsolt is gyakrabban hazajárt. A családunk megtört maradt ugyan, de valahogy mégis közelebb kerültünk egymáshoz.
Most már tudom: a távolság nem old meg semmit. Csak elodázza azt, amivel szembe kell néznünk.
Néha elgondolkodom: vajon ha másképp döntök, boldogabb lennék? Vagy tényleg minden út végül hazavezet?
Ti mit gondoltok: jobb távol lenni a családtól vagy inkább vállalni a nehézségeket együtt?