Csalódott unokák – Egy magyar család igaz története

– Miért csak neki lehet? – csattant fel a hangom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy nagymamám, Ilona néni, a legszebb porcelán csészébe önti a kakaót a húgomnak, Annának. Nekem csak egy repedt bögrét tett elém, ahogy mindig. A szívem összeszorult, és éreztem, hogy megint láthatatlan vagyok ebben a házban.

– Ne hisztizz, Zsófi! – szólt rám élesen. – Anna a kisebb, neki jár a finomabb. Te már nagy vagy, viselkedj rendesen!

Gyerekként nem értettem, miért mindig Annát szereti jobban. Az unokatestvéreim, Gergő és Lilla is mindig külön ajándékot kaptak karácsonykor, nekem meg csak egy zokni jutott vagy egy régi könyv. Anyám próbált vigasztalni: „Ne törődj vele, Zsófikám, Ilona mama ilyen. Majd ha nagyobb leszel, megérted.” De nem értettem. Csak azt éreztem, hogy valami velem van baj.

A családi ebédeken is mindig ugyanaz történt. Anna ülhetett Ilona mama mellett, ő kapta a legnagyobb szelet tortát. Ha én nevettem túl hangosan, rám szólt: – Ne vihogj már úgy, mint egy vásári majom! – De ha Lilla csilingelt a hangjával, csak mosolygott: – Milyen vidám ez a lány!

Egyszer, tízévesen, sírva mentem haza a nagymamától. Anyám ölébe hajtottam a fejem.
– Miért nem szeret engem Ilona mama? – kérdeztem zokogva.
Anyám csak sóhajtott.
– Tudod, ő mindig is Gergőt és Annát szerette jobban. Talán mert ők közelebb laknak hozzá… vagy mert apád testvérének a gyerekei… Nem tudom, kislányom. De mi szeretünk téged.

Az évek múltak. Próbáltam megfelelni: jó tanuló voltam, segítettem a ház körül, vittem neki virágot névnapjára. De sosem kaptam tőle egy igazi ölelést vagy dicséretet. Anna bezzeg mindenért meg lett dicsérve: – Milyen ügyes vagy! – mondta neki Ilona mama, miközben nekem csak annyit: – Te is csinálhatnád jobban.

A legrosszabb az volt, amikor tizenkét évesen egyedül kellett hazamennem tőle télen. Anna beteg volt, Gergőék már elmentek. Ilona mama rám nézett:
– Menj szépen haza! Nagylány vagy már.
Kint szakadt a hó, sötétedett. Féltem az utcán, de nem mertem visszafordulni. Otthon anyám rémülten fogadott:
– Egyedül engedett el? Ebben az időben?
– Azt mondta, nagy vagyok már…
Anyám sírt aznap este.

A családi ünnepeken egyre inkább háttérbe szorultam. Tizenhat évesen már csak udvariasságból mentem el Ilona mamához. Ő akkor is Annát ölelte magához elsőként:
– Gyere ide, kicsi szívem!
Én csak álltam az ajtóban.

Aztán jött az érettségi. Anna megbukott matekból, én kitűnő lettem. Ilona mama csak annyit mondott:
– Nem baj, Annácska! Majd jövőre sikerül! – Nekem pedig: – Hát persze, hogy te jól tanulsz… nincs is más dolgod.

Az egyetem alatt ritkán jártam haza. Anyám beteg lett, én ápoltam őt. Ilona mama egyszer sem jött át segíteni. Csak Annának főzött húslevest minden vasárnap.

Amikor anyám meghalt, teljesen egyedül maradtam. A temetés után Ilona mama odajött hozzám:
– Hát most már tényleg felnőttél…
Nem tudtam sírni. Csak üres volt bennem minden.

Évek teltek el. Anna férjhez ment, Gergő külföldre költözött. Én Budapesten dolgoztam egy könyvesboltban. Néha felhívott Ilona mama:
– Nem jönnél át segíteni? Olyan nehéz már minden…
Az első pár alkalommal mentem. Vásároltam neki, vittem gyógyszert. De amikor egyszer azt mondta:
– Tudod, Zsófi, most már te vagy az egyetlen unokám, aki ráér…
észrevettem a hangjában valami furcsa keserűséget.

Egy vasárnap délután Anna is ott volt nála. Ilona mama panaszkodott:
– Ezek a mai fiatalok! Senki nem törődik velem…
Anna csak vállat vont:
– Nekem is van családom.
Ilona mama rám nézett:
– Te legalább ráérsz…

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Eszembe jutott minden gyerekkori sérelem: a repedt bögre, a hideg út hazafelé, a soha ki nem mondott szeretet.

Egy nap aztán felhívott Lilla:
– Zsófi, Ilona mama nagyon rosszul van. Nem akar kórházba menni…
Elmentem hozzá. Az ágyban feküdt, soványan és megtörten.
– Zsófikám… – suttogta halkan. – Ugye megbocsátasz nekem?
Leültem mellé.
– Mit kellene megbocsátanom?
– Hogy mindig Annát és Gergőt szerettem jobban… De most már csak te vagy nekem…
Sokáig hallgattam.
– Tudja, mama… én mindig csak azt akartam, hogy szeressen engem is…
Ilona mama sírt.

Az utolsó hetekben én ápoltam őt. Főztem rá levest, olvastam neki újságot. Néha megsimogatta a kezem.
Amikor meghalt, nem éreztem megkönnyebbülést. Csak ürességet és valami furcsa békét.

Most harmincéves vagyok. Saját családom nincs még. Néha azon gondolkodom: vajon én tudnék-e igazságos nagymama lenni? Vagy örökre bennem marad ez az örökség?

Ti mit gondoltok? Lehet-e valaha teljesen megbocsátani azt a szeretetlenséget, amit gyerekként kaptunk? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?