Bölcső nélkül, pelenka nélkül: Hazatérés a káoszba

– Hol van a pelenka? – kérdeztem remegő hangon, miközben a síró Annát próbáltam ringatni a karomban. A lakásban mindenütt szanaszét hevertek a Gábor által ledobált ruhák, a mosatlan edények tornyokban álltak a mosogatóban, és sehol sem találtam semmit abból, amit hetekkel ezelőtt gondosan felsoroltam neki.

A kórházból hazatérve azt hittem, legalább egy tiszta kiságy vár majd ránk, egy csomag pelenka, néhány előkészített body. Ehelyett a nappali közepén egy félig összeszerelt babaágy árválkodott, mellette egy bontatlan csomag matrac, és a pelenkák… hát azok valószínűleg még mindig a boltban voltak. Anna egyre hangosabban sírt, én pedig éreztem, ahogy a feszültség szétfeszíti a mellkasomat.

– Gábor! – kiáltottam el magam, de csak a fürdőszobából hallatszott vissza a víz csobogása. Mire előkerült, már könnyek folytak az arcomon.

– Mi történt? – kérdezte fáradtan, mintha csak egy újabb problémával zavarnám meg a napját.

– Nem készültél el semmivel! Megígérted… – próbáltam halkan beszélni, de a hangom elcsuklott. – Anna sír, nincs pelenka, nincs ágy…

Gábor csak állt ott, zavartan vakarta a fejét.

– Bocsánat, de annyi dolgom volt a munkahelyen… Tudod, most zárjuk az évet, és mindenki tőlem várja a megoldást.

– És én? – kérdeztem halkan. – Én nem számítok?

A csend súlyosabb volt mindennél. Anna még mindig sírt. Végül előkotortam egy régi törölközőt, abba csavartam bele, és leültem vele a kanapéra. Gábor némán nézett rám, majd szó nélkül kiment az előszobába. Hallottam, ahogy felveszi a kabátját.

– Hova mész? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Elmegyek pelenkáért – mondta halkan.

Az ajtó becsapódott mögötte. Ott maradtam egyedül Annával és azzal az érzéssel, hogy minden terhet nekem kell elbírnom. A könnyeim nem akartak elállni. Az ablakon túl sötét volt már, az utcai lámpák fényei beszűrődtek a szobába. Anna végre elaludt a karomban, én pedig csak ültem ott mozdulatlanul.

Emlékszem, mennyire másnak képzeltem ezt az estét. Anyám mesélte mindig: „Amikor hazahoztalak téged, minden készen állt. Apád napokig csak téged nézett.” Nálunk most minden darabokra hullott. Vajon hol rontottuk el?

Gábor késő este ért haza. Kezében egy zacskó pelenkával és néhány babaruhával állt meg az ajtóban.

– Sajnálom – mondta csendesen. – Tényleg próbáltam… csak valahogy minden összecsúszott.

Nem szóltam semmit. Csak néztem rá, és azt éreztem: idegen lett számomra. Az az ember, akivel tíz éve együtt vagyok, most nem tud velem mit kezdeni ebben az új helyzetben.

Az éjszaka hosszú volt. Anna többször is felébredt, én pedig minden alkalommal egyedül keltem fel hozzá. Gábor horkolt mellettem az ágyban, mintha semmi sem történt volna. Hajnalban már nem bírtam tovább: kimentem a konyhába, leültem az asztalhoz és csak bámultam magam elé.

A gondolataim cikáztak: vajon tényleg ennyire magamra maradtam? Hogy lehet az, hogy két emberből csak én érzem ezt a felelősséget? Mi lesz velünk így? Vajon Gábor valaha is megérti majd, mit jelent anyának lenni?

Reggel anyám hívott telefonon.

– Hogy vagytok? – kérdezte aggódva.

– Jól… vagyis… nem tudom – suttogtam.

– Kislányom, ha kell segítség, szólj! Ne akarj mindent egyedül megoldani!

A könnyeim újra folyni kezdtek. Anyám hangja egyszerre volt vigasztaló és fájdalmas emlékeztető arra, hogy mennyire más volt az ő idejében minden.

Aznap délután leültem Gáborral beszélgetni.

– Nem mehet ez így tovább – mondtam határozottan. – Nem vagyok szuperhős. Segítségre van szükségem. Ha nem tudsz mellettem állni ebben az időszakban, akkor nem tudom, hogyan tovább.

Gábor először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Félek… Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. A munkahelyemen is mindenki rám számít, itthon is… Néha úgy érzem, összeroppanok.

Először éreztem együttérzést iránta. Talán ő is ugyanúgy elveszett ebben az új helyzetben, mint én. De nekem nincs választásom: anyának kell lennem akkor is, ha félek.

Azóta eltelt néhány hét. Lassan kialakult valami rendszer: Gábor is próbál többet segíteni, anyám gyakrabban jön át hozzánk. De a sebek mélyek maradtak. Minden nap küzdelem: önmagammal, Gáborral, az anyaság nehézségeivel.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar nő él át hasonlót? Hányan sírnak éjszakánként csendben egyedül? És vajon mi kell ahhoz, hogy végre ne csak túléljünk – hanem igazán élni is tudjunk ebben az új élethelyzetben?

„Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet újra egymásra találni egy ilyen nehéz időszak után?”