A születésnap, ami mindent megváltoztatott – Egy családi hagyomány árnyékában

– Nem fogom megcsinálni idén, Vince. – A hangom remegett, de végre kimondtam. A konyhaasztalnál ültem, a kezem ökölbe szorult az ölemben. Vince rám nézett, mintha nem értené, mit mondok.

– Mit nem fogsz megcsinálni? – kérdezte, miközben a telefonját nyomkodta. Az anyósa, Ilona néni már a nappaliban rendezgette a díszeket, a sógornőm, Dóra pedig a süteményeket pakolta ki a dobozokból.

– Nem fogok egész nap főzni és takarítani. Nem akarom, hogy minden évben csak rólatok szóljon ez a nap. Szeretném, ha most valaki más is segítene. – A hangom halk volt, de határozott.

Vince letette a telefont. A csend olyan sűrű lett közöttünk, hogy szinte hallani lehetett, ahogy az óra ketyeg a falon.

– Ez most komoly? – kérdezte végül. – Ez hagyomány. Mindig te csináltad. Anyám is mindig így csinálta apámnak.

– Pont ezért. Mindig csak csináltam, de sosem éreztem magam fontosnak. Csak egy háttérmunkás vagyok ebben a családban. – A szemem sarkában könnyek gyűltek.

Ilona néni bejött a konyhába, és hallotta az utolsó mondatomat.

– Jaj, Zsuzsa, ne kezd már megint! Miért kell mindent felforgatni? Egy nap az évben! Vince születésnapja! – csattant fel.

– De nekem minden nap ilyen – suttogtam. – És soha senki nem kérdezi meg, hogy én mit szeretnék.

A nappaliban Dóra is felkapta a fejét. – Ha nem akarod csinálni, majd én segítek – mondta kelletlenül.

– Nem arról van szó, hogy nem akarom csinálni – mondtam halkan –, hanem arról, hogy szeretném, ha egyszer valaki rám is gondolna. Hogy ne csak az legyen a dolgom, hogy mindenki másnak jó legyen.

Vince felállt az asztaltól. – Most komolyan tönkre akarod tenni ezt a napot? Mindenki itt van miattam! Nem lehetne egyszerűen csak… együttműködni?

– Együttműködni? – nevettem fel keserűen. – Az együttműködés azt jelenti, hogy mindenkinek van beleszólása. Nekem soha nincs.

A feszültség tapintható volt. Ilona néni karba font kézzel állt az ajtóban.

– Az én időmben ilyen nem volt. Mi mindent megtettünk a férjeinkért. Ezért tartott ki mellettünk a család.

– És boldog voltál így? – kérdeztem halkan.

Ilona néni nem válaszolt. Vince kiment a konyhából, becsapta maga mögött az ajtót.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Éreztem, ahogy minden eddigi erőfeszítésem semmivé válik ebben az egy pillanatban. Az egész család rám nehezedett: az elvárások, a hagyományok súlya, és az örökös megfelelési kényszer.

Dóra odajött hozzám.

– Tudod, Zsuzsa… néha én is érzem ezt. De sosem mertem kimondani. Anyu mindig azt mondta, hogy ez így van rendjén.

– De mi van akkor, ha nincs így rendjén? Ha nekünk is jogunk lenne boldognak lenni? – néztem rá könnyes szemmel.

Dóra bólintott. – Lehet, hogy igazad van. De most mit csináljunk?

– Nem tudom – sóhajtottam –, de nem akarok többé csak csendben tűrni.

A nappaliból hallatszott Vince hangja:

– Ha Zsuzsa nem csinálja meg az ebédet, akkor én sem ünneplek!

Ilona néni visszament hozzá, és hallottam, ahogy suttogva beszélnek rólam. A szívem összeszorult. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak most először gondolok magamra?

Az ebéd végül elmaradt. A család tagjai duzzogva ültek egymás mellett, senki sem szólt egy szót sem. Vince egész délután nem nézett rám. Este csendben feküdtem le mellé az ágyba.

– Sajnálom – mondtam halkan –, de nem tudom tovább csinálni ezt egyedül.

Vince sokáig hallgatott.

– Nem tudom, mit akarsz ezzel elérni – mondta végül –, de ha így folytatod, nem lesz jó vége.

A könnyeim újra kibuggyantak. Vajon tényleg csak akkor vagyok szerethető ebben a családban, ha mindent feláldozok magamból?

Másnap reggel Dóra felhívott.

– Zsuzsa… beszéltem anyuval. Lehet, hogy változtatni kellene nekünk is. Nem lehet mindig csak tőled várni mindent.

Elmosolyodtam a telefonban.

– Köszönöm, Dóra. Talán most kezdődik valami új.

Azóta sok minden megváltozott. Már nem vállalok el mindent automatikusan. Néha még mindig bűntudatom van, de egyre többször érzem azt is: jogom van önmagamhoz.

De vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, ahogy én éltem? Hányan merik kimondani végre: elég volt? Vajon tényleg önző dolog néha magunkra gondolni?