A fiam felesége bulivá változtatta az otthonunkat – meddig tűrjem még?

– Már megint ezek a hangok! – motyogtam magamban, miközben a plafonból áradó dübörgésre ébredtem. Hajnal volt, de a fiamék lakásából, ami csak egy emelettel felettem van a panelban, üvöltött a zene. A szomszédok már többször panaszkodtak nekem, mintha én tehetnék róla. De mit mondhatnék? Halina vagyok, hatvanhárom éves, egész életemet itt, a Retyezát utcai panelban éltem le. Azt hittem, ha Ádám végre megnősül, lesz egy kis nyugalmam. Ehelyett minden este attól rettegek, mikor csönget be valaki panaszkodni.

Aznap reggel is, mikor lementem a boltba tejért, Marika néni már várt a lépcsőházban.
– Halina, drága, nem lehetne szólni annak a Dórának? Már megint hajnalig tartott a buli! – nézett rám szemrehányóan.
– Tudom, Marika, próbálok beszélni Ádámmal… – feleltem halkan, de magamban már századszor is elátkoztam ezt az egész helyzetet.

Ádám mindig csendes fiú volt. Sosem voltak nagy barátai, inkább könyvek között nőtt fel velem. Mikor Dórát bemutatta nekem három éve, örültem: végre valaki felrázza majd! Dóra szép volt, hangos és mindig tele ötlettel – de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ő lesz az oka annak, hogy minden éjjel álmatlanul forgolódom.

Egyik este összeszedtem minden bátorságomat és felmentem hozzájuk. Az ajtó előtt már hallottam a nevetést és a poharak csilingelését. Bekopogtam. Dóra nyitott ajtót, arcán harsány sminkkel és kezében egy pohár borral.
– Halina néni! Jöjjön be! – kiáltotta túl a zenét.
– Köszönöm, csak Ádámmal szeretnék beszélni – mondtam halkan.
Ádám a sarokban ült egyedül, kezében telefonját nyomkodta. Odamentem hozzá.
– Fiam, beszélhetnénk kicsit? – kérdeztem halkan.
– Most nem alkalmas, anya – felelte fáradtan.
– Ádám… nem látod, mi történik? Ez már nem normális! – próbáltam suttogni.
– Majd megbeszéljük később – mondta és hátat fordított.

Szégyenkezve mentem haza. Egész este azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudok segíteni neki? Vajon tényleg ennyire gyenge lett volna Ádám? Vagy csak én nem értem meg az új generációt?

Másnap reggel Dóra kopogtatott nálam.
– Halina néni, nem haragszik? Tudja, fiatalok vagyunk még… – mondta nevetve.
– Nem haragszom – hazudtam –, csak aggódom Ádámért. Olyan fáradtnak tűnik mostanában.
Dóra vállat vont.
– Sokat dolgozik. De majd kiveszünk egy hét szabadságot és elutazunk valahova! – mondta könnyedén.

De nem utaztak el. Ehelyett minden hétvégén újabb és újabb emberek jelentek meg náluk. Egyik este már rendőr is jött: valaki kihívta őket a zaj miatt. Akkor Ádám végre lejött hozzám.
– Anya… nem tudom mit csináljak – mondta megtörten.
– Beszélj vele! Mondd el neki, hogy ez így nem mehet tovább! – kérleltem.
– Próbáltam… de Dóra szerint én vagyok túl komoly. Hogy nem tudok lazítani. Hogy elrontom a hangulatot… – suttogta.

Akkor először láttam rajta igazi kétségbeesést. Meg akartam ölelni, de visszahúzódott. Talán szégyellte magát előttem. Talán attól félt, hogy csalódott vagyok benne. És valóban: csalódott voltam. De leginkább tehetetlen.

A következő hetekben egyre kevesebbet láttam Ádámot. Reggel korán ment dolgozni, este későn jött haza. Néha úgy tűnt, mintha menekülne otthonról. Egyik nap találkoztam vele a lépcsőházban.
– Fiam… ha akarsz beszélgetni… tudod hol találsz – mondtam neki halkan.
Csak bólintott és sietett tovább.

Aztán egy este Dóra sírva kopogtatott be hozzám.
– Halina néni… Ádám elment! Azt mondta, nem bírja tovább! – zokogta.
Megöleltem őt is. Mert bármennyire haragudtam rá az elmúlt hónapok miatt, most csak egy elveszett fiatal lányt láttam magam előtt.

Ádám pár nap múlva jelentkezett: átmenetileg nálam lakott. Csendes volt és szomorú. Próbáltam beszélgetni vele.
– Fiam… mi lesz most?
– Nem tudom, anya. Talán el kell válnunk… vagy csak idő kell neki is meg nekem is…

Azóta eltelt két hónap. Dóra visszaköltözött az anyjához vidékre. Ádám még mindig nálam lakik. Néha beszélnek telefonon, de egyikük sem tudja eldönteni, hogyan tovább.

Éjszakánként sokszor gondolkodom: vajon jól tettem-e, hogy beleszóltam? Vagy hagynom kellett volna őket maguk között rendezni mindent? Anyaként meddig tartozom felelősséggel? És vajon lehet-e valaha újra béke ebben a családban?

„Ti mit tennétek a helyemben? Szólnátok vagy inkább csendben maradnátok? Vajon tényleg segítünk azzal, ha beleszólunk szeretteink életébe?”