„Nagyapa János titka: Miért retteg a hétvégi látogatásoktól?”

Nagyapa János a kedvenc karosszékében ült, amelynek párnái már megkoptak, és a szövete is jobb napokat látott. Ez volt az ő menedéke, ahol nyugodtan kortyolgathatta reggeli kávéját és olvashatta az újságot megszakítás nélkül. De ahogy közeledett a hétvége, egy ismerős szorongás kezdett eluralkodni rajta.

János nagyon szerette a családját. Lánya, Emese, egyedülálló anyaként próbálta összeegyeztetni a megterhelő munkáját és két energikus gyermeke, Marci és Lili nevelését. Minden hétvégén Emese elhozta őket János házába, hálásan fogadva a szünetet, és bízva abban, hogy apja szórakoztatja őket. De amit Emese nem tudott, az az volt, hogy János egyre kimerítőbbnek találta ezeket a látogatásokat.

72 évesen János már nem volt olyan fürge, mint régen. Térdei fájtak, és az energiaszintje sem volt a régi. A gondolat, hogy Marci után rohangáljon, akinek kifogyhatatlan energiája volt, vagy hogy Lili állandó kérdéseire válaszoljon, szorongással töltötte el. Mégsem mondta el aggodalmait. Nem akarta csalódást okozni Emesének vagy hálátlannak tűnni az időért, amit az unokáival tölthetett.

Péntek este megérkezett, és vele együtt Emese autójának hangja is felcsendült a kocsifelhajtón. János mosolyt erőltetett az arcára, miközben Marci és Lili berobbantak az ajtón, hangjuk visszhangzott a házban. Emese gyorsan megölelte Jánost és hálásan megköszönte neki, mielőtt elindult volna, magára hagyva Jánost az unokái forgatagával.

Az első néhány óra még kezelhető volt. Társasjátékoztak, rajzfilmeket néztek és együtt vacsoráztak. De ahogy leszállt az éj, János türelme kezdett fogyni. Marci nem akart lefeküdni, ragaszkodott még egy játékhoz, míg Lili este 9-kor sütit akart sütni. János úgy érezte, hogy választania kell a mókás nagypapa szerepe és a saját csendes pihenőideje között.

Szombat reggelre János már kimerült volt. A gyerekek korán keltek, tele energiával és készen álltak egy újabb napra. János összeszedte minden erejét, hogy elvigye őket a parkba, ahol egy padon ülve figyelte őket játszani. Irigyelte a többi nagyszülőt, akik látszólag könnyedén kezelték szerepüket, és azon tűnődött, miért találja ő ezt olyan nehéznek.

Ahogy telt a nap, János frusztrációja nőtt. Hiányzott neki a magányossága, a csendes reggelek egy csésze kávéval és egy keresztrejtvénnyel. Vágyott azokra az időkre, amikor a hétvégék pihenést jelentettek a káosz helyett. De ezeket az érzéseket magában tartotta, félve attól, hogy megítélik vagy szeretetlennek tartják.

Vasárnap este végre megérkezett Emese Marciért és Liliért. Ahogy elmentek, János megkönnyebbülést érzett. A ház újra csendes lett, és végre zavartalanul ülhetett a karosszékében. De a megkönnyebbüléssel együtt bűntudat is jött. Szerette az unokáit; csak azt kívánta, bárcsak több energiája lenne élvezni a látogatásaikat.

János tudta, hogy beszélnie kellene Emesével arról, hogyan érzi magát, de nem tudta, hogyan kezdje el a beszélgetést. Félt attól, hogy csalódást okoz neki vagy azt hiszi majd, hogy nem törődik a családjával. Így hát titokban tartotta érzéseit, remélve, hogy egy nap talán változik valami.

Ahogy azon az estén a karosszékében ült, János rájött, hogy nagyszülőnek lenni nem mindig könnyű vagy kielégítő. Néha egyszerűen csak nehéz. És bár nagyon szerette a családját, nem tudta nem kívánni egy kis több megértést és sokkal kevesebb elvárást.