Szégyen harmincévesen: Miért nem engedi anyám, hogy szeressek?

– Már megint Gáborral beszéltél? – kérdezi anyám éles hangon, miközben a konyhapultnál áll, kezében a vizespohárral. A hangja úgy vág belém, mint egy kés. Nem válaszolok rögtön, csak nézem a konyha sárgás fényében a repedezett csempét, mintha ott találnék menedéket.

– Igen, beszéltem vele – mondom végül halkan. – És ma este is találkozunk.

Anyám sóhajt, az arca megkeményedik. – Nem értem, miért ragaszkodsz hozzá. Egy ilyen férfi nem való neked, Márta! Hányszor mondjam még el?

A szívem összeszorul. Harmincéves vagyok, de még mindig úgy érzem magam mellette, mint egy kamasz. Azt hiszem, sosem voltam igazán felnőtt ebben a házban. Apám a nappaliban ül, újságot olvas, mintha semmit sem hallana abból, ami köztünk zajlik. Pedig biztos vagyok benne, hogy mindent hall.

Gáborral két éve ismerkedtünk meg egy könyvbemutatón. Ő volt az első férfi, aki igazán figyelt rám, aki nem csak meghallgatott, de értett is. Őszinte volt, kedves és szenvedélyes – minden, amit anyám sosem tudott elfogadni benne. Szerinte Gábor túl egyszerű, nincs elég pénze, nincs „rendes” családja. Szerinte nekem valaki jobbat kellene találnom. De én nem akarok mást.

A barátaim már rég elköltöztek otthonról. Zsófi már két gyereket nevel Újpesten, András Berlinben dolgozik. Csak én maradtam itt, ebben a régi lakásban, ahol minden nap ugyanazok a viták ismétlődnek.

Egyik este Gáborral sétálunk a Margitszigeten. Megfogja a kezemet.

– Meddig bírod még ezt? – kérdezi halkan.

– Nem tudom – suttogom vissza. – Néha úgy érzem, sosem lesz vége.

– Márta, szeretlek. De nem akarom tovább titokban élni ezt az egészet. Nem akarom, hogy szégyellned kelljen magad miattam.

A könnyeim kibuggyannak. Gábor átölel.

Hazafelé menet azon gondolkodom: miért nem tudok kilépni ebből? Miért érzem magam felelősnek anyám boldogságáért? Miért érzem úgy, hogy ha elmegyek, összetöröm őt?

Másnap reggel anyám már az ajtóban vár.

– Hová mész ilyen korán?

– Dolgozni – felelem fáradtan.

– És utána? Megint Gáborhoz?

– Igen.

Anyám leül az ágyam szélére. – Márta, én csak jót akarok neked. Tudod jól, mennyit dolgoztunk apáddal azért, hogy neked mindened meglegyen. Nem akarom, hogy egy ilyen férfi miatt mindent elveszíts.

– De anya, én boldog vagyok vele! – kiáltom el magam először életében. – Nem érdekel a pénze vagy a családja! Én őt szeretem!

Anyám arca eltorzul a fájdalomtól és haragtól.

– Hálátlan vagy! – mondja remegő hangon. – Mindent feláldoztam érted!

Kirohanok a lakásból. Az utcán hideg szél fúj, de nem érdekel. Csak megyek előre, mintha minden lépéssel közelebb kerülnék önmagamhoz.

Aznap este Gábor lakásán alszom. Reggel együtt reggelizünk, nevetünk, mintha minden rendben lenne. De belül érzem: valami végleg megváltozott.

Pár nap múlva apám keres meg a konyhában.

– Márta – mondja csendesen –, anyád csak félti magát is. Ha elmész… mi marad neki?

Ránézek apámra. Először látom rajta az öregséget és a félelmet.

– Apa… én nem akarok hálátlan lenni. De nem élhetek örökké így.

Apám bólint. – Tudom. Csak kérlek… vigyázz rá.

Aznap este összepakolok pár ruhát és átköltözöm Gáborhoz. Anyám nem szól hozzám napokig. A szívem majd megszakad érte – de először érzem azt is: lélegzem.

Hetek telnek el. Anyám lassan elkezd üzeneteket írni: „Jól vagy? Eszel rendesen?” Néha felhívom őt, néha csak csendben ülünk egymás mellett a telefonban.

Egy vasárnap délután hazamegyek hozzájuk ebédre. Anyám szótlanul teszi elém a levest.

– Szereted még Gábort? – kérdezi halkan.

– Igen – felelem határozottan.

Sóhajt egy nagyot. – Akkor… próbálj boldog lenni vele.

A könnyeim ismét kibuggyannak. Talán most kezdődik valami új.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg tartozunk-e annyival a szüleinknek, hogy feladjuk önmagunkat? Vagy egyszer mindenkinek joga van a saját boldogságához? Ti mit gondoltok erről?