„Anyám, ez Zsófi, és ő lesz a feleségem” – Egy házasság vége és egy új élet kezdete

– El sem hiszem, hogy ezt mondod, András! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a konyhaasztalon. A férjem ott állt velem szemben, oldalán egy fiatal lány, akit addig csak futólag láttam a városban. – El akarod venni ezt a gyereket? – kérdeztem, hangom elcsuklott.

András nem nézett rám. Zsófi zavartan lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát, de egy pillanatra sem mozdult el András mellől. – Elza, kérlek, értsd meg. Én… én már nem vagyok boldog veled. Zsófi mellett újra fiatalnak érzem magam – mondta halkan.

Harminckét év házasság. Két felnőtt gyerek. Egy közös élet, amit együtt építettünk fel egy panelház negyedik emeletén Zuglóban. És most mindez semmivé lett egyetlen mondattal. A szívem összeszorult, mintha valaki ököllel ütötte volna meg.

– És mi lesz velünk? A gyerekeiddel? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Felnőttek már. Megértik majd – felelte András ridegen.

Aznap este nem aludtam. Hallottam, ahogy András halkan beszélget Zsófival a nappaliban. A lány hangja bizonytalan volt, de Andrásé tele volt lelkesedéssel, amit már évek óta nem hallottam tőle. Hajnalban felhívtam a lányomat, Katát.

– Anya, ez nem lehet igaz! – sírt Kata a telefonba. – Hogy tehette ezt veled?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem az ágy szélén, és néztem a kezeimet. Az ujjaimon még ott csillogott a karikagyűrűm.

A következő napokban minden megváltozott. András egyre kevesebbet volt otthon, Zsófi viszont annál többet. A szomszédok suttogtak a lépcsőházban, amikor elmentem mellettük. Az egyik reggel Marika néni megállított:

– Elza drága, ha kell valaki, akivel beszélgethetsz… tudod, hol találsz.

De én nem akartam beszélni senkivel. Szégyelltem magam. Úgy éreztem, mindenki engem néz, mindenki engem sajnál.

Egy este Kata és Bence, a fiam is átjöttek. Az asztal körül ültünk négyen – én, András, Kata és Bence –, Zsófi pedig csendben ült a sarokban.

– Apa, ezt nem gondolhatod komolyan! – csattant fel Bence. – Ez a lány alig idősebb nálam!

– Nem érdekelnek a véleményetek – vágott vissza András. – Jogom van boldognak lenni.

Kata sírt. Bence ökölbe szorította a kezét. Én pedig csak ültem ott némán, és úgy éreztem magam, mint egy statiszta a saját életemben.

Aznap este András összepakolt néhány ruhát és elment Zsófival. A lakásban csend lett. A gyerekeim átöleltek, de én csak ürességet éreztem.

Hetek teltek el így. Minden reggel ugyanaz: felkeltem, kávét főztem magamnak egy személyre, aztán órákig ültem az ablakban és néztem az utcát. Néha Marika néni becsöngetett egy kis süteménnyel vagy egy csésze teával.

Egyik délután Kata rám nézett:

– Anya, nem hagyhatod, hogy ez így legyen! Nem engedheted el magad!

– De hát mit tehetnék? – kérdeztem halkan.

– Kezdj új életet! Menj el valahova! Találkozz emberekkel! – könyörgött.

Először dühös lettem rá. Hogy képzeli? Nem érti, mennyire fáj? De aztán rájöttem: igaza van. Nem élhetek örökké ebben az árnyékban.

Elkezdtem sétálni a Városligetben. Egyik nap találkoztam régi iskolatársammal, Judittal. Meghívott egy kávéra.

– Elza, tudom, min mész keresztül – mondta együttérzően. – Nekem is volt hasonló…

Beszélgettünk órákon át. Először éreztem azt hónapok óta, hogy valaki tényleg megért.

Lassan visszatért az életkedvem. Jelentkeztem egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Új embereket ismertem meg: Ilonát, aki özvegy volt már tíz éve; Gábort, aki szintén túl volt egy csúnya váláson.

Egyik este hazafelé menet megálltam a Duna-parton és néztem a naplementét. Eszembe jutottak az első közös nyaralásaink Andrással Balatonon; az esküvőnk; ahogy együtt nevettünk a gyerekekkel egy régi Trabantban.

De most már más volt minden. Már nem fájt annyira.

Egy nap András felhívott.

– Elza… beszélhetnénk?

Találkoztunk egy kávézóban. Megöregedett pár hónap alatt; a szeme alatt mély árkok húzódtak.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem gondoltam végig… Zsófi elment. Egyedül maradtam.

Csak bólintottam.

– Én már nem vagyok ugyanaz az ember – feleltem csendesen. – És te sem vagy már az én férjem.

Hazafelé menet könnyebbnek éreztem magam. Tudtam: túléltem.

Most itt ülök a nappalimban, festek egy új képet és hallgatom Katát nevetni telefonon keresztül az unokámmal.

Vajon miért hisszük azt sokszor, hogy csak mások által lehetünk teljesek? Miért felejtjük el önmagunkat annyira könnyen? Várom a ti történeteiteket is…