Tíz éve vagyok feleség – és őszintén szeretem az anyósomat. De van valami, amit sosem tudok megbocsátani neki…

– Már megint ott van az a kanál a francos krumplisalátában! – morogtam magamban, miközben a húsvéti asztalnál ültem, és próbáltam nem elárulni az arcomon, mennyire bosszant.

A család nevetett, a gyerekek – Bence és Lili – egymás tojásait csapkodták, a férjem, Gábor, épp a sonkát szeletelte. De én csak azt a kanalat bámultam, ami megint ott meredezett a salátás tál közepén, mintha zászló lenne egy meghódított hegycsúcson.

– Jaj, Eszterkém, hát így könnyebb szedni! – mondta mosolyogva az anyósom, Ilona néni, miközben újabb adag majonézes salátát pakolt a tálba. – Nálunk mindig így volt!

Tíz éve vagyok Gábor felesége. Tíz éve járok át minden ünnepen az anyósomhoz, aki egyébként egy csodálatos asszony: segít a gyerekekkel, főz ránk, ha betegek vagyunk, sosem szól bele a házasságunkba. Mindenki irigyli a kapcsolatunkat. De ez a kanalas dolog… ez az én személyes vesszőparipám lett.

Az első húsvétkor még csak furcsálltam. Akkor még friss meny voltam, igyekeztem mindent jól csinálni. Ilona néni már akkor is úgy tette le a tálat az asztal közepére, hogy a kanál bele volt szúrva. Anyukám mindig azt tanította: evőeszközt nem hagyunk benne az ételben! De hát ez csak egy apróság – gondoltam akkor. Majd megszokom.

Nem szoktam meg. Sőt, minden évben egyre jobban zavart. Próbáltam finoman jelezni: – Ilona néni, nem lenne jobb, ha inkább mellé tennénk? – De csak legyintett: – Ugyan már, Eszterkém! Ez így praktikus! Aki akar, vesz magának.

Gábor csak nevetett rajtam: – Ne foglalkozz vele! Ez csak egy kanál! – De nekem ez több volt. Ez volt az egyetlen dolog, amiben úgy éreztem: sosem tudok igazán beilleszkedni ebbe a családba.

Aztán jöttek a gyerekek. Lili három évesen már utánozta a nagymamát: ő is beletette a kis műanyag kanalat a homokozóvödörbe, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Bence egyszer meg is kérdezte: – Anya, miért nem szereted a kanalat a salátában? – És én csak annyit mondtam: – Mert nálunk otthon másképp volt szokás.

Az évek alatt sok minden változott. Volt időszak, amikor Gábor elvesztette a munkáját, és hónapokig Ilona néni segített ki minket pénzzel és főtt étellel. Volt olyan is, amikor én betegedtem le súlyosan, és ő vigyázott a gyerekekre napokon át. Mindig ott volt nekünk. És én minden alkalommal hálás voltam neki… kivéve azt az egy pillanatot az ünnepi asztalnál.

Egyik karácsonykor már nem bírtam tovább. A vacsora előtt félrehívtam Gábort:
– Figyelj már, nem lehetne egyszer megkérni anyukádat, hogy ne tegye bele azt a kanalat? Csak most az egyszer!
Gábor sóhajtott:
– Eszter, ez neki fontos. Ne vedd el tőle ezt az örömöt!
– De nekem is fontos lenne…
– Tudom. De gondolj bele: hány mindent tett értünk? Ez tényleg annyira nagy dolog?

Akkor elgondolkodtam. Vajon tényleg ilyen jelentősége van ennek? Vagy csak én kapaszkodom görcsösen abba, hogy valami végre az én szabályaim szerint történjen ebben a családban?

A következő húsvétkor már máshogy ültem le az asztalhoz. Figyeltem Ilona nénit: ahogy mosolyogva kínálja mindenkinek az ételt, ahogy nevet Bence viccein, ahogy Lilit öleli magához. És akkor rájöttem: ez a kanál neki tényleg valami többet jelent. Talán emlék apóstól, aki mindig így csinálta; talán csak egy kapaszkodó abban a világban, ahol már minden változik körülötte.

De azért nem adtam fel teljesen. Egyik alkalommal viccesen megjegyeztem:
– Ilona néni, ha egyszer nem lesz ott az a kanál, azt hiszem, hiányozni fog!
Ő pedig rám kacsintott:
– Látod? Már te is kezded megszokni!
Nevettünk mindketten.

Azóta már nem bosszankodom annyit. Néha mégis előjön bennem az érzés: miért nem lehet kompromisszumot kötni? Miért kell mindig csak nekem alkalmazkodnom? Egyszer Lili is szóvá tette:
– Anya, ha majd én leszek felnőtt, nálam is lehet majd kanál a salátában?
Elmosolyodtam:
– Ha neked ez fontos lesz, akkor igen.

A családban persze más konfliktusok is vannak. Gábor húga, Zsuzsa például sosem segít semmiben; mindig késik az ünnepekről, és ha jön is, csak panaszkodik mindenről. Egyik évben össze is vesztek Ilona nénivel:
– Zsuzsa, legalább most segíts már megteríteni! – kérte anyósom.
– Nekem egész héten elég volt a munkahelyen! – vágta rá Zsuzsa.
A hangulat pillanatok alatt lehűlt; Gábor próbált békíteni:
– Na jó, inkább igyunk egy pálinkát!
De én láttam Ilona néni szemében azt a csalódottságot.

Aztán ott vannak a hétköznapi gondok is: pénzügyi nehézségek, betegségek, veszekedések Gáborral arról, ki viszi le a szemetet vagy ki megy el Liliért az oviba. Mégis minden ünnepen összegyűlünk Ilona néni lakásában – egy tipikus pesti panelban –, ahol mindig meleg van (néha túl meleg), és ahol mindenki otthon érzi magát… kivéve azt az egy pillanatot, amikor meglátom azt az átkozott kanalat.

Most már tudom: ez a kanál nem csak egy evőeszköz. Ez egy szimbólum. Annak szimbóluma, hogy minden családban vannak apró dolgok, amikhez ragaszkodunk – mert ezek tartanak össze minket akkor is, amikor minden más szétesik körülöttünk.

Lehet-e valakit igazán szeretni úgy, hogy közben sosem tudjuk teljesen elfogadni minden szokását? Vagy pont ezek az apróságok teszik igazán családdá azt a közösséget?

Ti mit gondoltok? Nálatok is van ilyen apró szokás vagy hagyomány, ami egyszerre bosszantó és mégis nélkülözhetetlen? Várom a véleményeteket!