Az árulás illata: Amikor az orrom felfedte a férjem titkát
– Ez nem az én parfümöm – suttogtam magam elé, miközben a kulcsot remegő kézzel fordítottam el a zárban. Az eső vadul kopogott az ablakon, mintha figyelmeztetni akarna: ne menj be, Zsófi! De már késő volt. A lakásban sötét volt, csak a nappali sarkában pislákolt egy halvány fény. A bőröndöm hangosan koppant a parkettán, de nem törődtem vele. Az orromat valami ismeretlen, édesen fűszeres illat csapta meg – túl erős, túl idegen ahhoz, hogy a sajátom legyen.
A szívem hevesen vert, miközben végigmentem a folyosón. A fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva volt. Hallottam, ahogy a víz csöpög a csapból, és valaki halkan nevet. Egy női hang. Nem az enyém.
– Gábor, ne viccelj már! – csendült fel újra a hang, és mintha egy pohár koccanását is hallottam volna.
A lábam földbe gyökerezett. Gábor, a férjem, akivel tizenöt éve vagyunk együtt, akivel két gyönyörű gyereket neveltünk fel ebben a lakásban. A férfi, akiben vakon bíztam – most egy másik nővel nevetgél a fürdőszobában.
Az illat mindent betöltött. Mint illattanácsadó, az orrom mindig is különleges volt. Az ügyfeleim gyakran mondták: „Zsófi, te még azt is megmondod, ki mit reggelizett!” Most azonban ez az áldás átokká vált. Felismertem az illatot: egy új, drága parfüm, amit nemrég mutattak be a szakmai konferencián. Csak kevesen engedhették meg maguknak. Vajon ki lehet ez a nő?
A fürdőszoba ajtaja hirtelen kitárult. Gábor állt ott, döbbenten nézett rám. Mögötte egy fiatal nő – talán húszéves lehetett –, sietve igazgatta a ruháját.
– Zsófi… te… te már itthon vagy? – hebegte Gábor.
Nem szóltam semmit. Csak néztem rájuk, és éreztem, ahogy minden összeomlik bennem. A gyerekeink képei a falon, a közös nyaralások emlékei – mind-mind értelmüket vesztették abban a pillanatban.
– Ki ez? – kérdeztem végül rekedten.
A lány zavartan lesütötte a szemét.
– Én… én csak… – kezdte volna, de Gábor közbevágott.
– Zsófi, ez nem az, aminek látszik…
Felnevettem – keserűen, sírva. – Nem az? Akkor mi? Egy új illatot próbáltok ki együtt?
A lány gyorsan összeszedte a táskáját és kisurrant mellettem. Gábor ott maradt velem szemben, némán.
– Hányszor? – kérdeztem halkan.
– Zsófi…
– HÁNYSZOR?!
Gábor leült az ágy szélére és arcát a kezébe temette.
– Nem tudom… Nem számoltam…
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Az egész testem remegett. Azt hittem, ismerem ezt az embert. Azt hittem, biztonságban vagyok mellette.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem a konyhában, bámultam a sötét ablakot és próbáltam felfogni, mi történt. A gyerekek szerencsére anyámnál aludtak – legalább nekik nem kellett ezt látniuk.
Másnap reggel Gábor próbált beszélni velem.
– Zsófi, kérlek… Adj egy esélyt! Hibáztam… De szeretlek!
– Szeretsz? Akkor miért hoztad ide? Miért pont ide?
– Nem tudom… Gyenge voltam… Annyira sok volt mostanában minden… A munkahelyemen is bajok vannak…
– És azt gondoltad, hogy egy másik nő majd megoldja?
Gábor csak hallgatott. Láttam rajta: szégyelli magát. De ez nekem már kevés volt.
A következő hetekben minden megváltozott. Próbáltunk beszélgetni, próbáltuk rendbe hozni – de bennem valami végleg eltört. Az illat ott maradt mindenhol: a párnánkon, a törölközőkön, még a gyerekek játékain is mintha éreztem volna. Nem tudtam szabadulni tőle.
Anyám gyakran átjött segíteni. Egyik este leült mellém.
– Kislányom… Tudod, apád is hibázott egyszer régen. De én megbocsátottam neki.
– És boldog vagy vele? – kérdeztem halkan.
Anyám csak vállat vont.
– Nem tudom… Néha igen, néha nem. De legalább együtt maradtunk.
Sokáig gondolkodtam ezen. Vajon nekem is ezt kellene tennem? Megbocsátani? Vagy inkább új életet kezdeni?
A barátnőim mind mást mondtak:
– Zsófi, ne hagyd magad! – mondta Éva.
– Gondolj a gyerekekre! – figyelmeztetett Kata.
Éjszakánként órákig forgolódtam az ágyban. Gábor néha átölelt álmában – de én már csak azt az idegen illatot éreztem rajta.
Végül úgy döntöttem: elköltözöm egy időre anyámhoz a gyerekekkel. Gábor könyörgött, sírt is – de nem tudtam maradni.
Azóta eltelt fél év. Még mindig keresem önmagam ebben az új helyzetben. Néha azt hiszem, megbocsátok majd neki – máskor úgy érzem, soha többé nem akarom látni.
De egy dolog biztos: soha többé nem fogom elhallgatni az ösztöneimet. Az orrom mindig is vezetett – most is hagyom, hogy vezessen.
Vajon lehet még újra bízni valakiben? Vagy örökre bennem marad az árulás illata?