Hat év ugyanazon tető alatt: Egy magyar meny vallomása áldozatról, családról és árulásról

– Nem bírom tovább, Zoli! – csattantam fel egy szombat reggelen, miközben a konyhában álltam, kezemben a reggeli kávéval. A férjem csak némán nézett rám, mintha nem értené, miért remeg a hangom. Hat éve élünk együtt ebben a régi, dohos házban, ahol minden fal emlékeztet arra, mennyi mindent feladtam. Hat éve gondozom a nagymamáját, Marika nénit, amióta az anyósom, Katalin Németországba ment dolgozni. Akkor azt mondták, csak egy-két év lesz, amíg összegyűjtik a pénzt a lakásfelújításra. De az évek múltak, Katalin maradt kint, én pedig egyre inkább elvesztem önmagamban.

A napjaim ugyanúgy teltek: reggel gyógyszerek, pelenka csere, főzés Marika néninek, aztán takarítás. Közben Zoli dolgozott a helyi autószerelő műhelyben, este fáradtan ért haza. A barátaim lassan elmaradtak mellőlem – ki akarna találkozni egy örökké fáradt, folyton panaszkodó nővel? Az anyám is csak néha hívott fel: „Kislányom, meddig bírod még ezt?” – kérdezte aggódva. De mindig azt válaszoltam: „Még egy kicsit muszáj.”

A legrosszabbak azok a napok voltak, amikor Marika néni állapota romlott. Volt, hogy éjjel háromszor is fel kellett kelnem hozzá. Egyszer sírva fakadtam a fürdőszobában, amikor a tükörbe néztem: karikás szemek, fáradt arc – ki ez a nő? Hol van az a vidám, életrevaló Anna, aki voltam?

Katalin havonta egyszer hívott fel Skype-on. Mindig ugyanazt mondta: „Tudom, nehéz neked, de hidd el, mindannyian hálásak vagyunk. Ha hazajövök, minden jobb lesz.” Egy idő után már csak udvariasságból válaszoltam neki. Hálásak? Akkor miért érzem magam ennyire egyedül?

Egyik este Zoli későn jött haza. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét.
– Mi van veled? – kérdeztem.
– Semmi… csak fáradt vagyok – motyogta.
De tudtam, hogy nem mond igazat. Másnap megtudtam a szomszédtól: Zolit kirúgták a műhelyből. Nem szólt róla nekem semmit.

Aznap este összevesztünk.
– Miért nem mondtad el? – kiabáltam.
– Minek? Úgyis csak azt mondanád, hogy minden rajtam múlik! – vágott vissza.
– Mert minden rajtad múlik! Én már nem bírom egyedül! – zokogtam.
A veszekedés után órákig ültem a sötétben. Rájöttem: nem csak Marika nénit gondozom, hanem Zolit is cipelem magammal. És ki gondoskodik rólam?

Egy hónappal később Katalin hazajött. Nagy vacsorát csaptunk tiszteletére. Mindenki mosolygott, csak én ültem némán az asztalnál. A vacsora végén Katalin félrehívott.
– Anna, most már hazajöttem. Szeretném átvenni Marika nénit tőled. Te is pihenhetsz végre.
De a hangjában volt valami furcsa – mintha nem hálás lenne, hanem inkább megsértődött.

Pár nap múlva Zoli közölte:
– Anyám szerint most már ideje lenne saját lakásba költöznünk. Ő szeretné visszakapni a házat.
Ledermedtem.
– Hat évig gondoztam a nagymamádat! Most meg egyszerűen kidobtok?
– Nem erről van szó… csak anyám is szeretne egy kis nyugalmat.

Aznap este összepakoltam pár ruhát és elmentem anyámhoz. Ott ültem a régi gyerekszobámban és sírtam. Anyám átölelt.
– Tudtam, hogy ez lesz – mondta halkan.
– Miért hagytam magam ennyire kihasználni? – kérdeztem tőle.
– Mert szerettél – felelte.

Zoli másnap felhívott.
– Anna, gyere haza! Megbeszéljük!
– Mit? Hogy mostantól semmi közöm ehhez a családhoz?
– Ne mondj ilyet! Szükségem van rád!
– És én? Nekem ki segít?

Hetekig nem beszéltünk. Katalin egyszer sem keresett. A barátnőm, Eszter próbált lelket önteni belém:
– Anna, most magadra kell gondolnod! Nem vagy köteles mindent feláldozni másokért!
De én csak üresnek éreztem magam.

Végül Zoli eljött hozzám. Leült mellém az ágyra.
– Sajnálom… Nem tudtam jól kezelni ezt az egészet. De szeretlek. Próbáljuk meg újra!
Néztem őt – fáradt volt és megtört. Mint én.
– Nem tudom… Félek újra ugyanabba a hibába esni.
– Ígérem, mostantól más lesz!

Most itt ülök és írom ezt a történetet. Még mindig nem tudom, mit tegyek. Megéri újra bízni abban, aki egyszer már cserbenhagyott? Vagy végre magamat válasszam?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzzuk meg a határt a család és önmagunk között?