A fiú, aki kijátszotta a rendszert – Egy magyar család születése

– Nem mehetsz be oda! – kiáltott rám a nevelőnő, miközben én már a folyosó végén rohantam, szorongatva a kezemben egy szakadt plüssmacit. A szívem úgy vert, mintha mindjárt kiugrana a mellkasomból. Tudtam, hogy tilos, de muszáj volt látnom azt az embert. A bűvészt. Akit mindenki csak úgy hívott: Bence bácsi.

A tornaterem ajtajánál megtorpantam. Odabent gyerekzsivaj, taps, nevetés – és a színpadon egy idős férfi, kopott cilinderrel, csillogó szemekkel. A közönség soraiban ültem le, mintha csak véletlenül tévedtem volna oda. De én pontosan tudtam, miért jöttem.

– Figyelj csak, kisöreg! – hajolt hozzám Bence bácsi az előadás után. – Hogy hívnak?

– Marci vagyok – motyogtam. – Marci Szabó.

– És miért vagy ilyen szomorú?

Nem válaszoltam. Hét éves voltam, de már túl sok mindent láttam. Anyám meghalt, apám eltűnt valahol a világban. Az otthonban mindenki azt mondta, szerencsés vagyok, hogy legalább fedél van a fejem felett. De én nem éreztem magam szerencsésnek.

Bence bácsi más volt, mint a többi felnőtt. Nem sajnált, nem beszélt leereszkedően. Egy nap azt mondta:

– Tudod mit? Eljövök érted holnap is. Hozok neked egy igazi varázslatot.

És tényleg eljött. Minden héten. Néha csokit hozott, néha csak egy mosolyt vagy egy újabb trükköt. Egy idő után már nem csak nekem szóltak ezek a látogatások – hanem nekünk. Az egész otthonnak.

De én mindig vártam valami többet. Egy nap összeszedtem minden bátorságomat:

– Bence bácsi… te lennél az apukám?

A férfi arca elkomorult. Láttam rajta, hogy meglepte a kérdés.

– Marci… ezt nem lehet csak úgy…

– Miért nem? – vágtam közbe kétségbeesetten. – Úgyis senkinek sem kellek!

A nevelők aznap este sokáig suttogtak egymás között. Másnap Bence bácsi már nem jött el. Napokig vártam az ablakban, minden autó hangjára összerezzentem.

Egy hét múlva mégis megjelent. Fáradtnak tűnt, de eltökéltnek.

– Marci, beszéltem az igazgatóval…

Reménykedve néztem rá.

– De azt mondták… egyedülálló férfi nem fogadhat örökbe gyereket Magyarországon. Főleg nem ilyen korban…

Összetörtem. Dühös voltam a világra, a törvényekre, mindenkire.

– Akkor sosem lesz családom? – suttogtam.

Bence bácsi lehajolt hozzám.

– Nem adom fel – mondta halkan. – Megígérem.

A következő hetekben valami megváltozott. Egyre többször jött el hozzánk egy nő is – Anna néni, az új nevelő. Kedves volt, de szigorú. Láttam rajta, hogy tetszik neki Bence bácsi, de egyikük sem merte kimondani.

Egy este Anna néni bejött hozzám lefekvés előtt.

– Marci… ha lenne egy családod, mit szeretnél csinálni először?

– Elmennék a Margitszigetre piknikezni – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Elmosolyodott.

– És ha Bence bácsi is ott lenne?

– Akkor boldog lennék – mondtam őszintén.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Valami motoszkált bennem: talán mégis lehet remény.

Pár nap múlva furcsa dolog történt. Anna néni és Bence bácsi együtt jöttek be az otthonba – kézen fogva! A gyerekek vihogtak, a nevelők összenéztek.

Az igazgató magához hívatott engem.

– Marci, szeretnék veled beszélni valamiről…

A szobában ott ült Anna néni és Bence bácsi is.

– Mi… – kezdte Anna néni zavartan –, mi eldöntöttük, hogy összeköltözünk. És szeretnénk… szeretnénk téged is magunkhoz venni.

Nem értettem elsőre.

– Úgy érti… örökbe fogadnak?

Bence bácsi bólintott.

– Ha te is akarod…

Sírva ugrottam a nyakukba.

De a történet itt még nem ért véget. A papírok, a hivatalok, a vizsgálatok – mindenhol akadályokba ütköztünk. Az igazgató egyszer félrehívta Annát:

– Tudja maga jól, hogy ez nem lesz egyszerű! A rendszer nem szereti a különutasokat…

Anna néni azonban kemény volt:

– Akkor majd kijátsszuk a rendszert! Ha kell, összeházasodunk holnap!

És tényleg: két hét múlva titkos esküvőjük volt egy kis vidéki anyakönyvi hivatalban. Életemben először éreztem azt, hogy valaki harcol értem.

Aztán jött a legnehezebb: a bírósági meghallgatás. Egy rideg teremben ültem, mellettem Anna néni és Bence bácsi kéz a kézben.

A bíró végigmért minket:

– Miért gondolják, hogy maguk alkalmasak egy gyermek nevelésére?

Anna néni hangja remegett:

– Mert szeretjük őt. És egymást is.

A bíró hosszan hallgatott, majd sóhajtott:

– A törvény betűje szerint nincs akadálya…

Aznap este új családnevem lett: Marci Tóth.

Az első közös vasárnapunkon tényleg elmentünk piknikezni a Margitszigetre. Anna néni pogácsát sütött, Bence bácsi pedig bűvésztrükköket mutatott nekem és az új barátaimnak.

De nem mindenki örült velünk együtt. Az otthonban maradt gyerekek irigykedtek; egyikük odasúgta:

– Neked könnyű! Neked már van családod!

Hazudnék, ha azt mondanám, nem fájt ez a mondat. Tudtam, mennyire szerencsés vagyok – és mennyire igazságtalan ez az egész rendszer azokkal szemben, akiknek nincs ilyen szerencséjük.

Azóta eltelt pár év. Most már kamasz vagyok; néha veszekedünk Annával és Bencével is – mint minden rendes családban. De minden este tudom: van kihez hazamenni.

Néha még mindig eszembe jut: hány gyerek vár még arra Magyarországon, hogy valaki végre harcoljon érte? Vajon tényleg csak így lehet kijátszani ezt az igazságtalan rendszert? És ha igen: ki lesz a következő bátor felnőtt?