Az este, amikor elvesztettem a lányomat – Egy anya vallomása a titkokról és az igazságról
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Anna! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalra csaptam. A hangom visszhangzott a csendes lakásban, mintha az egész ház velem együtt tiltakozna. Anna, a tizenhét éves lányom, csak állt velem szemben, karba tett kézzel, és a padlót bámulta. Az arca sápadt volt, a szemei vörösek – de nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy a szégyentől.
Az egész egy szombat esti véletlennel kezdődött. Már majdnem lefeküdtem, amikor meghallottam Anna hangját a szobájából. Azt hittem, telefonál, de ahogy közelebb léptem, rájöttem: nem csak egy baráti csevej volt. A hangja remegett, és valami furcsa feszültség vibrált a szavaiban.
– Nem bírom tovább, Zsófi – suttogta. – Anyám sosem értené meg. Ha megtudná, hogy mit tettem…
A szívem hevesen vert. Zsófi – Anna legjobb barátnője – válaszolt valamit, de azt már nem hallottam tisztán. Csak annyit értettem: „Muszáj elmondanod neki. Nem élhetsz így tovább.”
Ott álltam az ajtó előtt, és hirtelen minden megváltozott. Az addigi bizalom, amit Annával építettem, megingott. Mi lehet az a titok, amit ennyire rejteget előlem? Mi az, amitől ennyire fél?
Másnap reggel próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Anna csendes volt, kerülte a tekintetem. A férjem, Gábor semmit sem vett észre – ő mindig is azt hitte, hogy a lányunk tökéletes. De én tudtam: valami történt.
Délután végül nem bírtam tovább. Bekopogtam Anna szobájába.
– Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
Anna csak bólintott. Leültem mellé az ágyra.
– Szeretném tudni, mi nyomja a lelkedet – mondtam. – Bármi is az, együtt megoldjuk.
Sokáig hallgatott. Aztán hirtelen kitört belőle:
– Anya… én… én hazudtam neked. Nem vagyok az, akinek hiszel. Az egyetemre sem jelentkeztem úgy, ahogy mondtam. Nem akarok jogász lenni! Utálom az egészet! Csak azért mondtam, mert azt hittem, ezt várod el tőlem.
Megdermedtem. Az egész jövőképet, amit Annának képzeltem el – az egyetem, a karrier, az „álomélet” –, egy pillanat alatt összetört.
– De hát miért nem mondtad el? – kérdeztem döbbenten.
– Mert félek tőled! Félek attól, hogy csalódást okozok neked! Mindig azt mondod, hogy erősnek kell lennem… De én nem vagyok olyan erős! – zokogta.
A könnyei láttán összeszorult a szívem. Hirtelen rájöttem: talán sosem ismertem igazán a saját lányomat. Talán mindig csak azt akartam látni benne, amit én magamból hiányoltam.
– Anna… én csak azt akartam, hogy boldog légy – suttogtam.
– Akkor engedd meg, hogy én döntsem el, mi tesz boldoggá! – nézett rám könnyes szemmel.
Aznap este órákig beszélgettünk. Anna elmondta: festő akar lenni. Nem jogász, nem közgazdász – festő. Fél éve már titokban jár egy művészeti stúdióba Zuglóban. Ott érzi magát először önmagának.
A beszélgetésünk után napokig csak bolyongtam a lakásban. Gábor nem értette, mi bajom van; Annával is feszült volt a viszonyunk. Egyik este aztán Gábor rám förmedt:
– Miért vagy ilyen ideges? Mi történt?
– A lányunk hazudott nekünk – mondtam ki végül remegő hangon.
Gábor arca elkomorult.
– Mit tett?
– Nem akar jogász lenni… Festő akar lenni.
Gábor először nevetett.
– Ez most komoly? Egy festő? Hát abból nem lehet megélni! Te is tudod!
– De ha ez teszi boldoggá? – kérdeztem halkan.
– Ne légy naiv! Egy anya dolga az, hogy irányt mutasson! – vágta rá dühösen.
Ekkor értettem meg: nem csak Annát kell elengednem, hanem azt az elképzelést is, amit róla és magamról dédelgettem évekig.
A következő hetekben lassan elkezdtem újraépíteni a kapcsolatunkat Annával. Elmentem vele egy kiállításra; láttam a szemében azt a fényt, amit sosem láttam benne jogi könyvek fölött görnyedve. Megértettem: elvesztettem azt a lányt, akinek hittem őt – de talán most először igazán megtaláltam őt.
Azóta gyakran kérdezem magamtól: vajon tényleg ismerjük-e azokat, akiket szeretünk? Vagy csak azt látjuk bennük, amit látni akarunk?
Ti mit tennétek a helyemben? El tudjátok engedni a gyermekeiteket úgy, hogy önmaguk lehessenek?