A legjobb férj az, aki nincs – Egy magyar nő drámai útja önmagához

– Anya, mikor lesz már végre valaki melletted? – kérdezte Dóri a telefonban, miközben a háttérben valami idegen város zaja szűrődött át.

– Nem tudom, kicsim. Talán soha – válaszoltam, és éreztem, ahogy a torkomban megakad a szó.

A panelházban csend volt, csak a szomszéd kutyája ugatott néha. Negyvenkét évesen ültem a konyhában, egyedül, a hűtőm tetején befőttesüvegek sorakoztak, mint valami magányos kiállítás. Hat éve váltam el Attilától. A lányom már Pécsen élt a férjével, ritkán hívott, és ha igen, csak gyorsan letudta a kötelező köröket. „Minden rendben van, anya” – mondta mindig. De soha senki nem kérdezte meg: velem rendben van-e minden?

A családom szerint szégyen volt, hogy egyedül maradtam. Anyám, Ilona néni minden vasárnap felhívott:

– Zsuzsa, nem vagy te már fiatal! Egy nőnek kell egy férfi! Mit mondanak majd a szomszédok? A temetőben is azt suttogják: „Ott megy az özvegy Zsuzsa, akinek még egy rendes férfi sem kellett!”

– Anyu, inkább lennék boldog egyedül, mint boldogtalan valakivel – próbáltam védekezni.

– Ne beszélj butaságokat! Az élet nem ilyen egyszerű!

A barátnőim – főleg Erika és Marika – mindig próbáltak összehozni valakivel. „Menj fel az internetre! Ott mindenki megtalálja a párját!” – mondták. De én féltem. Féltem az újabb csalódástól, attól, hogy újra csak egy árnyék leszek valaki mellett.

Egyik este Erika átküldött egy linket: „Magyar Szívek Társkereső – Próbáld ki!”. Hosszan néztem a monitort. Végül regisztráltam. A rendszer különleges volt: öt férfit lehetett „próbaidőre” választani, akik egy hétig akár nálad is lakhattak. „Mint egy főpróba” – viccelődött Erika.

Az első férfi, Laci, már az első este megérkezett. Magával hozott egy csokor tulipánt és egy doboz bonbont.

– Szia, Zsuzsa! Remélem, szereted az édességet!

– Köszönöm, Laci. Gyere be.

Leültünk a nappaliban. Laci beszélt és beszélt: az autójáról, a horgászatáról, az exfeleségéről. Egy óra múlva már tudtam: ez nem fog menni.

– Laci, bocsáss meg… azt hiszem, nem egymást keressük.

– Miért? Mert őszinte vagyok?

– Nem… csak… én most inkább csendet szeretnék.

Laci sértődötten távozott. Éjjel sírtam. Nem is Laci miatt – hanem mert rájöttem: mennyire félek attól, hogy soha nem találok társat.

A második férfi, Gábor, másnap érkezett. Már az ajtóban éreztem rajta az alkoholt.

– Hosszú napom volt… – motyogta.

– Gábor, talán majd máskor…

– Ugyan már! Egy pohár bor? – kérdezte, de én már csuktam is be az ajtót.

A harmadik férfi, Péter, csendes volt és udvarias. Segített elmosogatni vacsora után. Elmesélte, hogy két éve halt meg a felesége.

– Néha azt érzem, mintha még mindig ott ülne velem szemben – mondta halkan.

– Én is érzem néha Attila hiányát…

Az este végén Péter megfogta a kezemet. Nem történt semmi több. Csak ültünk egymás mellett csendben. Másnap reggel elment dolgozni – és soha többé nem jelentkezett.

A negyedik férfi, Tamás, igazi „magyar macsó” volt: hangos, vicces, harsány. Az első este már focimeccset akart nézni.

– Zsuzsa, hozzál sört!

– Tamás… én nem vagyok pincérnő.

– Jaj már! Egy nőnek ez a dolga!

Kikísértem az ajtóig.

Az ötödik férfi… Nos, ő volt talán a legkülönösebb mind közül. Andrásnak hívták. Csendben érkezett, hozott egy könyvet ajándékba: Szabó Magda „Az ajtó” című regényét.

– Miért pont ezt?

– Mert minden nőnek van egy ajtaja, amit csak akkor nyit ki valaki előtt, ha igazán bízik benne.

Az első este csak beszélgettünk. Másnap reggel együtt ittuk meg a kávét a balkonon.

– Szerinted miért ilyen nehéz ma Magyarországon újrakezdeni? – kérdeztem tőle.

– Mert mindenki fél attól, hogy újra csalódik. És mert mindenki azt hiszi: csak akkor ér valamit az élete, ha van mellette valaki.

András maradt még két napot. Nem történt köztünk semmi „olyan” – de amikor elment, valami hiányozni kezdett.

Az anyám persze rögtön hívott:

– Na? Megvan már az új férjed?

– Anyu… lehet, hogy nekem most nincs szükségem férjre.

– Ne beszélj butaságokat! Egy nő egyedül semmi!

Ekkor tört el bennem valami.

– Anyu! Elég! Értékes vagyok így is! Nem kell férj ahhoz, hogy boldog legyek!

Letettem a telefont és sírtam. De most először nem a magány miatt sírtam – hanem mert végre kimondtam azt, amit mindig is éreztem: jogom van önmagamhoz.

A következő hetekben elkezdtem új dolgokat tanulni: beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban; eljártam sétálni a Duna-partra; néha beültem egyedül moziba vagy kávézóba. És amikor Dóri legközelebb hívott:

– Anya… jól vagy?

Először mondtam ki őszintén:

– Igen. Jól vagyok.

A barátnőim először furcsán néztek rám:

– Zsuzsa… tényleg nem keresel senkit?

– Nem keresek. Ha jön valaki jókor és jól… örülök neki. De nem akarok többé félni attól, hogy egyedül vagyok.

A családom lassan elfogadta az új Zsuzsát. Anyám még mindig sóhajtozik néha vasárnaponként:

– Azért jó lenne látni melletted valakit…

De én már csak mosolygok.

Most itt ülök a balkonon egy bögre teával és nézem az őszi esőt. A befőttek sorakoznak mellettem – de már nem magányos kiállításként látom őket. Hanem annak bizonyítékaként: képes vagyok gondoskodni magamról.

Vajon tényleg csak akkor ér valamit egy nő élete Magyarországon, ha van mellette férfi? Vagy eljött az idő végre kimondani: önmagunkért is lehetünk teljesek? Várom a ti történeteiteket is…