„A férjem szülei gazdagok, mégsem segítenek nekünk” – Egy magyar családi dráma a lakásvásárlás árnyékában

– Már megint erről beszélünk, Zoli! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemben szorongattam a kávésbögrét. A plafonon futó repedést bámultam, mintha ott találnék választ arra, miért nem segítenek a férjem szülei nekünk. – Nem értem, miért olyan nagy kérés, hogy legalább egy kis önerőt adjanak a lakásvásárláshoz. Nekik ez aprópénz lenne.

Zoli fáradtan sóhajtott, és az ablakhoz lépett. Odakint már sötétedett, a panelházak között csak néhány lámpa világított. – Már mondtam, hogy apám szerint mindent magunknak kell elérnünk. Ő is így csinálta. Nem akarják, hogy elkényelmesedjünk.

– De Zoli, ők nem a hetvenes években élnek már! Nekik mindenük megvan: két autó, balatoni nyaraló, befektetések… Mi meg itt vagyunk ebben a dohos albérletben, ahol még a fürdőszoba is penészes! – hangom remegett, ahogy kimondtam. – Nem igazságos.

Zoli csak hallgatott. Tudtam, hogy ő is érzi a feszültséget. Minden hónapban számolgatjuk a pénzt, hogy kijöjjünk a fizetésünkből. Én tanítónő vagyok egy zuglói általánosban, ő informatikus egy kis cégnél. Nem keresünk rosszul, de lakást venni Budapesten? Esélytelen önerő nélkül.

A múlt héten voltunk Zoli szüleinél, Ilonánál és Lajosnál. A villa kertjében ültek, limonádét ittak, és arról beszéltek, mennyire örülnek, hogy végre felújították a szaunát. Amikor szóba hoztam a lakásvásárlást, Ilona csak annyit mondott: – Drágáim, mi is keményen megdolgoztunk mindenért. Ha most segítünk, sosem tanuljátok meg az élet igazi értékeit.

Hazafelé Zoli némán vezetett. Éreztem rajta a szégyent és a dühöt is. Én pedig csak azt éreztem: elárultak minket. Hiszen ők lennének a családunk támaszai… vagy nem?

Azóta minden nap vitatkozunk erről. Ma este már kiabáltunk is.

– Nem akarom újra hallani ezt! – csapta le Zoli az asztalra a telefonját. – Nem fogom könyörögni nekik! Ha nem akarnak segíteni, hát nem akarnak.

– De akkor mi lesz velünk? – kérdeztem halkan. – Meddig élünk még így? Nézd meg ezt a helyet! A gyerekeknek hol lesz helyük? Egyáltalán… lesznek gyerekeink?

Zoli rám nézett. A szeme vörös volt a fáradtságtól és az elfojtott haragtól.

– Szeretnék családot… de így? – suttogta.

A csend nyomasztó volt. A szomszéd lakásból áthallatszott egy kisgyerek sírása. Összeszorult a szívem.

Másnap reggel anyám hívott.

– Kislányom, minden rendben? Olyan levertnek tűnsz mostanában.

– Semmi különös – hazudtam. – Csak sok a munka.

De anyám átlátott rajtam.

– Tudom én, hogy nehéz most nektek. Apáddal mi sem tudunk sokat segíteni… de ha kell, nálunk mindig van helyetek.

Elöntött a szégyen és a hála egyszerre. Az én szüleim vidéken élnek egy kis házban, szerényen, de mindig mindent megosztanak velünk. Zoli szülei viszont…

Aznap este újra szóba került a téma. Már nem kiabáltunk, csak csendesen beszélgettünk.

– Szerinted mit csinálunk rosszul? – kérdeztem Zolitól.

– Semmit – rázta meg a fejét. – Csak más világban élnek. Nekik természetes volt mindent maguknak elérni… de akkoriban mások voltak az árak is, más volt az élet.

– És most? Mi lesz velünk?

Zoli vállat vont.

– Talán összefogunk a barátainkkal, veszünk egy közös telket valahol az agglomerációban… vagy maradunk itt még pár évig.

De egyik sem tűnt igazi megoldásnak.

A hétvégén elmentünk egy lakásnézőre Kőbányán. A lakás kicsi volt és sötét, de legalább saját lehetett volna. Az ingatlanos hölgy kedvesen mosolygott ránk:

– Fiatal házaspárnak tökéletes kezdés! Csak 15 millió forint az önerő…

Nevetni tudtam volna kínomban. Hol van nekünk ennyi?

Hazafelé Zoli szorosan fogta a kezemet.

– Sajnálom – mondta halkan. – Sajnálom, hogy nem tudok többet adni neked.

Megálltam és átöleltem.

– Nem te tehetsz róla – suttogtam. – Csak… néha úgy érzem, mintha nem lennénk elég jók nekik. Mintha büntetnének minket azért, mert segítséget kérünk.

Zoli csak bólintott.

Azóta minden nap ugyanaz: számolgatjuk a pénzt, nézzük az ingatlanhirdetéseket, vitatkozunk és kibékülünk. Néha azt érzem, beleőrülök ebbe az örökös bizonytalanságba és igazságtalanságba.

Tegnap este Zoli anyja felhívott:

– Drágám, ne haragudj ránk… csak azt akarjuk, hogy erősek legyetek. Hidd el, egyszer majd büszkék lesztek arra, amit önerőből elértek!

Letettem a telefont és sírtam. Vajon tényleg így van? Vagy csak kifogásokat keresnek?

Most itt ülök ebben az albérletben, hallgatom a szomszéd gyerek sírását és azon gondolkodom: vajon tényleg szükségünk van ilyen nagyszülőkre? Vagy inkább egymásra kellene támaszkodnunk mindenáron?

Ti mit gondoltok? Tényleg jobb így felnőni? Vagy jogosan várjuk el a családi segítséget ebben az országban?