Tényleg én vagyok a gonosz anyós? Egy anya harca a fiáért és a családjáért

– Márk, kérlek, csak annyit mondj: tényleg azt szeretnéd, hogy ne jöjjek többet? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem sírni. A fiam lehajtotta a fejét, Dóra pedig ott állt mellette összefont karral, szinte diadalmasan.

– Anyu, most nem alkalmas… – motyogta Márk, de a szemembe sem nézett.

– Nem alkalmas? – visszhangoztam. – Az én fiam vagy! Hogy lehet az, hogy már nem fér bele az életedbe az anyád?

Dóra hangja élesen hasított a levegőbe: – Mert mindenbe beleszólsz! Nem tudunk tőled élni! Márk felnőtt ember, nem kell minden héten itt lenned, főleg nem beosztani, mit főzzek vagy hogyan neveljem a gyereket!

A szívem összeszorult. A kisunokám, Lili ott játszott a nappaliban, és fogalma sem volt arról, hogy most dől el: látom-e őt még valaha úgy igazán.

Nem tudom, hol rontottam el. Mindig is igyekeztem jó anyós lenni. Amikor Márk elhozta Dórát először hozzánk, kedves voltam vele. Sütöttem neki almás pitét, amit annyira szeretett – legalábbis azt mondta. Segítettem nekik költözni az új lakásba Zuglóban, még a régi hűtőmet is odaadtam nekik. És most? Most én vagyok a gonosz anyós.

Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. Dóra egyre ingerültebb lett velem szemben. Ha átmentem hozzájuk, mindig talált valamit, amibe beleköthetett: „Nem kellett volna ennyi édességet hozni Lilinek”, „Ne szólj bele, mikor fekszik le aludni”, „Nem kell minden héten főzeléket főzni”. Márk pedig csak hallgatott. Néha úgy éreztem, mintha már nem is lenne fiam.

Egyik este felhívtam őt. – Márk, beszélnünk kellene. Úgy érzem, Dóra haragszik rám, de nem tudom miért.

– Anyu, ne kezdjük megint… – sóhajtott bele a telefonba. – Most sok a munkám, Lili is beteg volt… Majd beszélünk.

Letette. Ott ültem a sötétben a nappaliban, és csak néztem a régi családi fotókat: Márk kisgyerekként az ölemben, Dóra mosolyogva mellettünk egy régi karácsonyon. Hol rontottam el? Túl sokat akartam adni? Túl sokat voltam jelen?

Aztán jött az a bizonyos vasárnap. Elmentem hozzájuk – előre szóltam –, vittem friss pogácsát és egy új mesekönyvet Lilinek. Dóra már az ajtóban fogadott: – Most tényleg? Nem beszéltük meg! Márk dolgozik, Lili alszik! – A hangja olyan hideg volt, mint a novemberi eső.

– Csak egy órára jöttem… – próbáltam mosolyogni.

– Nem érted meg? Nem akarjuk, hogy mindig itt legyél! – kiabálta.

Márk kijött a szobából pizsamában. Rám nézett fáradtan: – Anyu, most tényleg nem alkalmas.

A pogácsa kihűlt az asztalon. A mesekönyvet otthagytam.

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Egy idős néni rám mosolygott: – Minden rendben van, kedvesem?

– Nem tudom – suttogtam.

Otthon napokig csak ültem és gondolkodtam. Felhívtam a nővéremet, Évát.

– Te mindig mindent túl komolyan veszel – mondta Éva. – Hagyd őket! Majd rájönnek maguktól, mennyit érsz!

De én nem tudtam elengedni. Hiszen Márk az egyetlen fiam! Az apja korán meghalt; mindent neki szenteltem. Együtt vészeltük át a nehéz éveket: amikor elvesztettem az állásomat a textilgyárban, amikor Márk lebetegedett általánosban… Mindig csak mi ketten voltunk egymásnak.

Most meg úgy érzem: elveszítem őt. És mindezt Dóra miatt?

Egy hét múlva Márk felhívott.

– Anyu… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Persze! Gyere át vacsorára!

Eljött. Feszült volt. Leültünk egymással szemben.

– Anyu… Dóra tényleg úgy érzi, hogy túl sokat vagy jelen az életünkben. Szeretne önállóbb lenni. Én is… szeretném kipróbálni magam apaként.

– De hát én csak segíteni akartam! – tört ki belőlem.

– Tudom… De néha úgy érzem, mintha még mindig gyerek lennék melletted.

Ez fájt. Nagyon fájt.

– Akkor mit akartok tőlem? Hogy tűnjek el? Hogy ne legyek része az életeteknek?

– Nem ezt mondtam… Csak… kevesebbet jöhetnél át. És kérlek… ne szólj bele mindenbe.

Ott ültem vele szemben és rájöttem: talán tényleg hibáztam. Talán túlságosan ragaszkodtam hozzájuk. Talán Dórának igaza van: nem engedtem el eléggé a fiamat.

De hogyan lehet elengedni azt, akiért mindent feláldoztál?

Azóta ritkábban látom őket. Néha Dóra küld egy képet Liliről; néha Márk felhív pár percre. Hiányoznak. Fáj minden nap nélküle.

De vajon tényleg én vagyok a gonosz anyós? Vagy csak egy anya vagyok, aki túlságosan szeret?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ segítés és beavatkozás között? Vajon tényleg átok egy egyke fiú édesanyjának lenni Magyarországon?