Nem feleség, hanem hűtőszekrény – Egy magyar asszony vallomása a láthatatlan munkáról és a tiszteletről

– Gábor, hol vannak a tegnap esti töltött paprikák? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a hűtő ajtaját kitártam. A hideg fényben csak egy üres tálka árválkodott, benne pár szem rizsszem és egy kanál. A gyomrom görcsbe rándult.

– Hát megettem, Kati. Éhes voltam – szólt ki a nappaliból, ahol a tévé előtt terpeszkedett, kezében egy újabb szendviccsel.

– Mindet? – kérdeztem, de már tudtam a választ.

– Hát… igen. De csinálok majd valamit magamnak, ne aggódj! – legyintett, mintha ezzel minden rendben lenne.

Ott álltam a konyhában, mögöttem a csendes lakás, ahol a lányom, Dorka már aludt. A hűtőszekrény üres volt. Megint. És én megint úgy éreztem magam, mint egy automata, aki csak azért létezik, hogy feltöltse ezt az örökösen kiürülő gépet.

Ez nem az első eset volt. Sőt, inkább az utolsó csepp. Az elmúlt években Gábor étvágya nemcsak a testét növelte meg, hanem a közénk húzott falat is. Mindig mindent megevett. Nem számított, hogy Dorkának vettem epret a piacon – amit ő imád –, vagy hogy előre főztem hétvégére, hogy hétköznap ne kelljen kapkodnom munka után. Mire hazaértem, minden eltűnt.

Egyik este Dorka pityeregve jött ki a szobájából:

– Anya, hol van az eprem? Azt mondtad, holnap reggelre elteheted nekem… –

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Gábor gyerekkora óta ilyen volt. Anyósa, Marika néni mindig azt mondta: „Az én fiamnak nagy az étvágya! Egy férfi akkor férfi, ha jóllakik!” És Gábor tényleg mindent megevett: ünnepi tortát, gyerekeknek félretett csokit, sőt még azt is, amit külön eldugtam. Egyszer még a húsvéti sonkát is eltüntette két nap alatt.

A családi ebédeken is mindig ő volt az első az asztalnál és az utolsó, aki felállt. A sógornőm, Ági egyszer félhangosan megjegyezte:

– Kati, te vagy az egyetlen nő, aki mellett egy férfi tényleg három ember helyett eszik!

Nevettek rajta. Én is mosolyogtam akkor – de belül sírtam.

Aztán jöttek a hétköznapok. Munka után rohantam a bölcsibe Dorkáért, aztán boltba, aztán főzés, mosás. Gábor késő estig dolgozott vagy épp focimeccset nézett a haverokkal. Ha szóvá tettem neki:

– Gábor, legalább hagyj egy kicsit Dorkának! –

– Majd veszek neki másikat! – legyintett.

De nem értette meg: nem az eper ára fájt nekem, hanem az odafigyelés hiánya. Az, hogy sosem gondolt ránk.

Egyik péntek este anyám hívott fel:

– Kislányom, minden rendben? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.

– Fáradt vagyok, anya. Úgy érzem magam itthon, mint egy hűtőszekrény: csak töltöm magamba az ételt és sosem elég.

Anyám hallgatott egy pillanatig.

– Tudod, apád is ilyen volt régen. De én egyszer bezártam előle a kamrát. Akkor értette meg igazán.

Nevettem rajta keserűen.

Aztán eljött az este, amikor minden eldőlt bennem. Dorka lázas lett. Egész éjjel virrasztottam mellette. Hajnalban lementem a konyhába valami könnyű reggelit készíteni neki – hátha lemegy a láza egy kis teával és pirítóssal. De se kenyér nem volt már otthon, se tej. Gábor éjjel megette az utolsó kiflit is.

Ott ültem a konyhaasztalnál és sírtam csendben.

Reggel Gábor álmosan jött ki:

– Miért sírsz már megint?

– Mert elegem van! Mert nem vagyok többé ember ebben a házban! Csak egy hűtőszekrény vagyok neked!

– Ne túlozz már! Ha kell valami, szólj és veszek! – válaszolta fásultan.

– Nem érted! Nem az ételről van szó! Hanem arról, hogy sosem gondolsz ránk! Hogy Dorka beteg és nincs mit adjak neki reggelire! Hogy neked minden természetes: hogy mindig van kaja, tiszta ruha… De ki csinálja ezt? Ki gondol arra, hogy másnak is kellene valami?

Gábor csak vállat vont és visszament aludni.

Aznap délután anyámhoz mentünk Dorkával. Ott végre kaptunk meleg levest és szeretetet is.

Este Gábor hívott:

– Mikor jöttök haza? Éhes vagyok…

Ez volt az utolsó csepp.

Másnap leültem vele beszélni.

– Gábor, vagy változtatsz ezen, vagy vége lesz ennek az egésznek! Nem bírom tovább ezt az önzést! Nem akarok olyan példát mutatni Dorkának, hogy egy nőnek csak annyi dolga van az életben: feltölteni a hűtőt és kiszolgálni másokat!

Először dühös lett:

– Most akkor ezért akarsz válni? Mert szeretek enni?

– Nem azért! Hanem mert sosem gondolsz ránk! Mert nem tiszteled sem engem, sem a lányodat!

Napokig feszült csend volt köztünk. Anyósom is felhívott:

– Kati drágám, ne haragudj Gáborra! Ő ilyen típus… Egy férfi mindig éhes!

– Marika néni – mondtam halkan –, de egy férfi lehetne figyelmes is.

A következő hetekben próbált változtatni. Néha hagyott egy kis ételt Dorkának – de aztán újra visszaesett a régi szokásaiba. Éreztem: ez nem fog menni.

Egy este Dorka odabújt hozzám:

– Anya, ugye egyszer lesz olyan otthonunk, ahol mindig marad nekem is valami finomság?

A szívem megszakadt.

Aznap este eldöntöttem: elköltözünk Dorkával anyámhoz egy időre. Nem akartam tovább azt érezni: csak egy automata vagyok ebben a házban.

Gábor persze megsértődött:

– Most komolyan ezért mész el?

– Igen. Mert szeretném végre azt érezni: fontos vagyok valakinek. Hogy nem csak egy hűtőszekrény vagyok ebben a családban.

Azóta eltelt pár hét. Dorka boldogabb – és én is lassan újra önmagamra találok. Néha még mindig fáj: miért nem lehetett volna egyszerűen csak figyelmesebb? Miért olyan nehéz sok magyar családban kimondani: „Köszönöm”, „Gondoltam rád”, „Hagytam neked is”? Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, mint én? Láthatatlanul dolgozva – csak azért, hogy másnak mindig legyen mit ennie?

Ti mit gondoltok erről? Tényleg ilyen nehéz odafigyelni egymásra? Vagy csak mi nők várunk túl sokat?